– juthat eszünkbe e verssortöredék, ha egyes embercsoportok vagy társadalmi rétegek életlehetőségeit, esélyeit, közösségi helyzetét és jövőképét latolgatjuk. Még fontosabb kérdés, hogy mi honol azoknak az embereknek a lelkében, akiknek legfőbb törekvése, hogy mások,  fiatalok, a jövő nemzedéke fejlődési, tanulási és érvényesülési lehetőségei elé vessenek akadályt, meggátolják őket abban, hogy ideális feltételek között kibontakoztathassák tehetségüket, elérjék céljaikat.

 

Mire elég 18 fok?

 

Hogyan gondolkodhat az az asszony, aki elfogadhatónak tart egy olyan, kétes kimenetelű (mert nem tartalmaz gazdaságélénkítő, észszerűsítési, rendszerek korszerűsítését célzó vagy hosszú távú oktatási hatékonyságnövelő programokat) takarékossági kormányrendeletet is, amellyel jelentős eredményeket elérni nem, csak az egyébként is szerény vagy sanyarú körülmények között élőket lehet még jobban sanyargatni. Üdvözli, lájkjaival és kommentjeivel nyomatékosítja is egyetértését az intézkedéssel, amely 18–20 fokos hőmérsékletre fűtött termeket tekint tökéletesnek közintézményekben: színházakban, könyvtárakban, iskolákban, kollégiumokban. A jelzett hőmérsékletértékek csak az elviselhetőség határait jelentik, korántsem komfortot, és nem képeznek megfelelő feltételeket olyan munkák végzéséhez, mint a tanítás vagy a tanulás. Mert a tanulás is munka. Méghozzá komoly.

A közvélemény felhorkanó reagálására aztán korrigált az arra illetékes kormányhivatal: a rendelet a tanintézményeket nem érinti, ezekben a 18 fok csak az alsó határt jelöli. Szóval minden rendben van.  Meg egyébként is, mondják a tapsikolók, nyáron is megtörténik néha, hogy csak 18–20 fokra megy föl a hőmérő higanyszála, mégsem húzunk pulóvert, és nem indítjuk el a fűtést. Mit lehetne kérdezni tőlük? A 18 fokos szobahőmérséklettel a saját és a nemzeti közösség túlélési indexét azonosító, a fentiekben már idézett asszonytól? Tanult-e valaha fizikát, környezetismeretet?  Tanult-e valaha?

El tudjuk-e képzelni, hogy egy autoriter módon építkező társadalmi rendszerben az iskolaigazgatók, intézményvezetők többsége majd nem gondol a 18 fokos rendeletre, és valóban jó melegre fűtteti az általa vezetett tanintézményt? Egy kultúrában, amelyben nap mint nap tapasztaljuk, hogy a vezető funkcióban levők többsége abból a mondatból, mely azt tartalmazza, hogy: „lehet, de nem muszáj”, csak az utóbbit, a „muszáj”-t képes felfogni. Mindeközben röpködnek is már az ilyen és az ehhez hasonlatos igazgatói parancsok: „…hozzatok be otthonról plédet / csak pszichikailag fáztok most / hogy a rezsipánikkal van tele minden…” És ez még az enyhébb szigorúságú, szalonképesebb utasítások körébe tartozik.

Kies országunkban is vezettek be takarékosságra serkentő intézkedéseket. Ilyen például az elektromos energiával való spórolás jutalmazása, ami az elfogyasztott áram árának tíz-, húsz- vagy harmincszázalékos jóváírását jelentheti. Hamar kiderült azonban, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. A kedvezmény csak az elfogyasztott áramra vonatkozik, s nem a villanyszámlán feltüntetett, átláthatatlan rendszerű, számos (több esetben akár az elhasznált energia áránál is nagyobb összegű) illetékre és járulékra. Vagyis az az egyszerű polgár, akinek az áramfogyasztása átlagos, a legjobb esetben is mindössze négyszázegynéhány dinárt faraghat le a számlájából akkor is, ha komoly önmérséklettel igyekszik takarékoskodni. Vagyis ez a kedvezmény is inkább a nagyfogyasztókat érinti, nekik érdemes valamelyest visszafogniuk magukat a fűtés, a főzés, a világítás: a háztartási és munkagépek használatában. Akinek meg mégis számít a négyszáz dinár, az már eddig is jócskán és sok mindenben sanyargatta magát – rosszabbik esetben családja többi tagját is.

 

kc@= Empátia nélkül, szolidaritás hiányában

 

Autoriter rendszerek velejárója az értelmiségellenesség, valamint a nők szabadságának és önrendelkezési jogának korlátozása. Szélsőséges esetekben a nőgyűlölet és az ellenük elkövetett fizikai erőszak törvényesítése, vagy – mint térségünkben – rendszerszintű bagatellizálása és az áldozathibáztatás.

Az egyik belgrádi napilap interjút készített a tizenöt éves börtönbüntetésének letöltését követően szabadlábra került sorozatos erőszaktevővel. Eddig még nem sikerült elolvasnom a cikket (nem is biztos, hogy szeretném), de az, hogy a fővárosban több ezer polgár érezte fontosnak tüntetni ellene, és a lap megszüntetését követelni, azt mutatja, hogy az áldozatok és a nők irányában rendkívül méltánytalan, gusztustalan cikkről lehet szó. Az eset messzemenően többre mutat egy bulvárlap szenzációhajhász döntésénél: az erőszak közösségi legitimációjának kérdéséről és folyamatáról. Amikor egy társadalomban az áldozatok iránti empátia helyett a bűnözőkkel szolidarizáló hangok nyernek teret és nyilvánosságot.

Néhány évvel ezelőtt Szaud-Arábiából nemzetközi segítséggel menekült külföldre egy, a saját családja által rendszeres bántalmazást elszenvedett lány.  Országában ezt a megaláztatást – noha a hozzáértők tolmácsolása szerint a vallási tanok nem, csak (félre)magyarázóik törvényesítik az erőszakot – mindenki elfogadható és természetes állapotnak tartja. A most Kanadában élő nő könyvet írt önnön, de a térségi nők sorsát általában tükröző történetéből. Legmegrázóbb mozzanata, ahogy azt ábrázolja, miként nem várhatott együttérzést, védelmet sorstársaitól, saját családjának nőtagjaitól sem, hogy miként szolgáltatta ki fivérei bántalmazásának minden alkalommal saját édesanyja is.

Ilyen kéjes bántani akarás, a nálánál kiszolgáltatottabbak – most még csak lelki –  nyomorgatásának szándéka áll a legújabb magyarországi abortuszrendelet mögött is. Egy képviselőnő javaslatára, mindenféle társadalmi konzultáció nélkül fogadták el azt a határozatot, hogy a művi vetélésre jelentkező nők, miután már elszenvedtek több megaláztatást és vegzálást az eljárás során, a magzat szívhangját is kényszerítve legyenek meghallgatni, mielőtt a műtétet az orvosok végre elvégeznék. A szakértők szerint ez színtiszta nőellenes erőszak. Egy eleve kiszolgáltatott helyzetbe került személyt bántalmaznak lelkileg, hiszen már magára a műtétre is rendre kényszerhelyzetben levő, esetenként a férjük és a családjuk által kényszerített vagy magára hagyott nők jelentkeznek. Nem, nem arról van szó, hogy jó megoldásnak tartanánk az abortuszt, viszont még ennél is nagyobb romboló erővel hat, és mindig, minden esetben visszaüt a kényszerítés és a büntetés. Erőszakkal nem lehet „szüleszteni” – miképp ezt a törekvést mostanában gúnyosan nevezi szokás. Sőt, még csapdaként működő hitelekkel vagy álkedvezményekkel sem növelni a szülési hajlandóságot. Egyetlen út van csupán: a szabad, önálló, művelt és minden tekintetben megbecsült nők társadalmának kimunkálása.

 

sz@= BENCE Erika