Sok szó esett már a funkcionális analfabetizmusról. Arról a jelenségről, hogy a formálisan írástudó lakosság jelentős hányada elolvasni ugyan megtanulta, de értelmezni már nem az elébe kerülő szövegeket. 2005-ben a tágabb értelemben vett magyar kultúrpolitika A Nagy Könyv néven indított az irodalmi befogadáskultúra népszerűsítéséért programsorozatot, az említett hiányosságok kiküszöbölésének egyik lehetőségét is látva az akcióban – fő aktorai épp azok voltak, akik ma számottevő politikai hasznot húznak az említett intellektuális képességek, a szöveg- és a vele összefüggő jelenség- és folyamatértelmezés (végső soron: a világértés) színvonal alatti hatékonyságából.

Azzal a közösséggel ugyanis, amelynek tagjai nem értenek meg összefüggéseket és ellentmondásokat, nem tudnak elvonatkoztatni és metaforákat kibontani, szó szerint értelmeznek minden szöveget, nem értik az iróniát és a humor változatait, azt gondolják, hogy a trágár vagy szabadelvű szövegek direkt módon hatnak, s befolyásolják a nemzeti identitásképet, a fiatalok magatartását – azzal a közösséggel mindent lehet.

Manapság lenézni szokás a bölcsészettudományok eredményeit és a bölcsészeket; a reál-, sőt, a társadalomtudományok bizonyos ágazatai szempontjából is egészen pejoratív jelentést képvisel az irodalmi kultúra – nemcsak a szépirodalomra tekintenek úgy, mint értéktelen vagy másodlagos fontosságú (lenézett) tevékenységre, de az irodalomtudományt sem „illik” elismerni tudományos diszciplínának. Néhány évvel ezelőtt kisebb vihart kavart az egyik magyarországi egyetemen terjedő felhívás, mely arra intette a természettudományi karok hallgatóit, hogy ne barátkozzanak bölcsészekkel, mert az rossz hatással lehet a tanulmányaikra. Ehhez képest a tudomány- és a kultúratörténet példái azt mutatják, hogy a nagy elmék, tudósok, a matematikusok, fizikusok, csillagászok mindenkor nagy fontosságot tulajdonítottak a narratív megszólalás lehetőségének: sokan, mint például René Descartes, Blaise Pascal, Bolyai Farkas és János, Lewis Carroll, Stephen Hawking irodalmárok, szép- és közírók, tudományos kutatásaikat népszerű formában is közönség elé táró írok is voltak.

Az irodalom, amihez mindenki ért, és tanítani is tudja

Mégis azt látjuk, hogy az autokratikus társadalmakban a hatalmi struktúrák és szervezeteik a szükségesnél lényegesen nagyobb figyelmet szentelnek az irodalmi közélet jelenségeinek, a kiadáspolitika vagy az irodalomoktatás kérdéseinek. Pártvezetőket és -hivatalnokokat nemigen hallottunk (a diktatúra szélsőséges esetein kívül, például: Elene Ceaușescu) matematikai vagy a csillagászati kutatások folyamataiba beleszólni, de a színházkultúra, a könyvkiadás vagy az irodalomoktatás kérdéseibe hatalmi eszközökkel beleavatkozni vesszőparipája lett térségünk politikai grémiumának.

A Tanyaszínház-botrányt megelőzően is számos súlyos, nyílt vagy rejtett beavatkozás történt politikai részről kulturális közéletünk alakulásába, de mert a történet a lenézett – saját soraikban is igen megosztott vagy konformista – bölcsészeket és irodalmárokat vagy nem kifejezetten a fiatal értelmiségiek egzisztenciáját érintette, ritkán váltott ki olyan botrányt, mint az említett, már agyontárgyalt és igencsak kétes kimenetű eseménysorozat. Az MNT elnökének a Tanyaszínház 2021-es előadását bíráló és a turnéját gyakorlatilag betiltó nyílt levele, majd a VMSZ elnökének a levélírót támogató bejegyzése – amelyről megszokott beszédmódjától igencsak elütő hangvétele miatt igen kevesen hitték el, hogy valóban ő vetette papírra – felháborodást és tiltakozást váltott ki a magyarországi és térségi színházlátogató közönség, a kulturális élet szereplőinek nagy része, az értelmiségiek és művelt polgárok körében. (Én a magam részéről – a markáns kivételeket is figyelembe véve – hiányoltam a petíciós listáról a vajdasági magyar tanártársadalom tagjainak, olyan egyetemi tanároknak az aláírását, akik magukat a korszerű és nyitott szellemiségű kultúraalkotás és -oktatás képviselőinek tartják. Az egyetemi tanár ugyanis ne rejtjelezve legyen a hatalom bírálója, hanem szakmai tudását és tekintélyét bevetve figyelmeztesse hibáira és a méltánytalanságokra.) A történet lezárása is ismert: „veteckedés” lett a vége, miután az elnök által összehívott megbeszéléseken döntés született arról, hogy az egyik társulat színpadra adaptálja a VMSZ-elnök hozzátartozójának regényét. Legalábbis kívülről ennyi volt leszűrhető. Meg a színházi vezetők nyilatkoztak arról, hogy kulturált légkörben folyt a megbeszélés. Miért, mire számítottak? Ámbár, ha az elnök némely megnyilatkozását (lásd a Magyar Tanszék jubileumi ünnepségén tanúsított magatartását vagy legutóbb, a levélszavazatokról kérdező riporterekkel szembeni arrogáns fellépését) vesszük figyelembe, akkor érthető, hogy másféle fogadtatásra is gondolhattak.

Tragikus jövőkép

Mindennek fényében nem lehet meglepő, hogy az említett társulatok egyikének A trianoni csata című, provokatív előadásáról egy gyakorló tanár írt elmarasztaló cikket a párt legfőbb szócsövének mondható napilappal megjelenő magazin hasábjain. Nem kritikát írt, hanem véleménycikket, amelynek retorikája megegyezik a Tanyaszínház trágárkodó, szódásszifonnal hugyozást imitáló előadását politikai pozícióból elítélő nyilatkozatok hangvételével. Még véletlenül sem az a baj vele, hogy elmarasztaló, hogy ledorongoló (lehet, hogy igaza van! Ki tudja? Az idő, a rálátási távlat megmutatja az értékeket és hiányaikat), az sem lenne gond, ha elfogult, igazságtalan – még ha személyeskedő, fiatalosan pökhendi volna, még ha sértettségből következően méltánytalan is. Ha idővel kiderülne róla, hogy az előadásról alkotott értékítélete tévedés volt. Értenénk – ha nem is tudnánk azonosulni véleményalkotásával.

Azonban ennél sokkal súlyosabb következményről van szó. Akinek tanítania kellene, fogalma sincs róla, hogyan és hányféleképp lehet egy színpadi művet megközelíteni és értelmezni, mit jelent a színház, hányféle megjelenése van, hogy lehet róla – politikai lózungok, didaktikusnak ható közhelyek, modoros szófordulatok, idejétmúlt hatásértelmezések, meghaladott közösségi identitásképek, patetikus kijelentések, humortalan poénok, saját felkészültségét és tájékozottságát kompromittáló megjegyzések helyett – korszerű nyelven beszélni. Nagyon-nagyon vissza kell tartania magát a cikk olvasójának, hogy a szöveg olcsó poénjaira és sértő megjegyzéseire ne válaszoljon, például, amikor a „cintányéros majom” hasonlattal próbál érvek helyett minősíteni szerzője.

Tragikus kép avitt ideológiák, módszerek és felfogások csapdájába kényszerített oktatáspolitikánk, tanárképzésünk jövőjét, a teljes jövőképünket illetően. Már nem hiszem, hogy rövid távon lehetne tenni ellene.

BENCE Erika