Szabadkán rendezett Kokan Mladenvić, a Kosztolányi Dezső Színház társulatával állította színpadra Az utolsó kislányok című darabot, amely a kizsákmányolásról szól – a reprodukciós klinikákon a béranyák által szült csecsemőket ipari termékként, áruként kezelik.

A niši születésű, Belgrádban élő rendezővel a szabadkai ősbemutatót megelőzően nemcsak az előadásról, hanem a politikai nézeteiről is beszélgettünk.

Miből merítette az ihletet Az utolsó kislányok című előadáshoz?

– Amiről a darabban beszélünk, az a világjárvány idején fogant meg, ám nem a járványról szól. Maja Pelević írónő és jómagam is láttuk azt a felvételt, amely egy ukrajnai kórházat mutat be, ahol béranyák vannak, ezt ugyanis az ottani törvények lehetővé teszik. A kórházigazgató az ott tartózkodó több mint száz kisbabáról gyakorlatilag úgy fogalmazott, mint készre legyártott termékekről, akiket nyugat-európai és amerikai hetero- és homoszexuális párok rendeltek meg és fizettek ki, mondván: „A szerződés értelmében az árut legyártottuk, az árut itt raktározzuk, nem tudjuk leszállítani, mert lockdown van, a pandémia miatt lezárták a határokat, a legyártott csecsemők fenntartási díja pedig meghaladja a százezer eurót naponta” –, és ezt a helyzetet kellene valahogy megoldaniuk. Bennünket lesokkolt az, hogy valaki ezekre a kicsi életekre, ezekre a csecsemőkre szó szerint áruként tekint, és a félórás interjú során egy szemernyi empátia nélkül, gyakorlatilag úgy beszél róluk, mint bármilyen más termékről, amelynek megvan az előállítási ára, a fenntartási költsége pedig elviselhetetlenül magas. Ez ihlette a forgatókönyvet, amit Maja írt, és amely széleskörűen foglalkozik bizonyos problematikával: azzal, hogy gyakorlatilag a világunkban minden, de minden eladó, beleértve olyan „árucikkeket” is, amelyeknek semmilyen körülmények között nem volna szabad a kereskedelem tárgyát képezniük. És hogy mi az oka az efféle felfogásnak, ezt mi a domináns, férfiuralmú, patriarchális világnézetben detektáltuk, és megpróbáltuk elképzelni, hová vezet az, amikor a tőke és a férfiuralom a legfontosabb. Ez bizony nagyon téves útra visz bennünket.

Nemrég azt mondta, évek óta látható a Kosztolányi Dezső Színház és az újvidéki Szerb Nemzeti Színház törekvése, hogy a jelenkor szószólója legyen. Véleménye szerint miben különbözik e két intézmény a többitől, és a többi színház miért nem meri követni a példájukat?

– A színház kötelessége, hogy a kor szószólója legyen. Aktív kapcsolatban kell állnia azokkal a problémákkal, amelyek a körülötte lévő világban tapasztalhatók. Nem dughatja fejét a homokba, és nem viselkedhet úgy, mintha nem a saját korában létezne. Kevés olyan hely van, mint a Kosztolányi Színház, amely nemcsak polgári, hanem művészi értelemben is bátran mer szólni erről a világról. Ezt az intézményt leszámítva, amit Urbán András formált ilyenné, gyakorlatilag nincs is olyan színház, amely a kezdetektől magától értetődőnek tekinti a kísérletezés folyamatát, az új színházi formák kutatását, és hogy eközben a polgári és művészeti bátorságunk is magától értetődő legyen. Az új előadásban például beszélünk a tőke világáról, a tőke terrorjáról – ami az egész életünket irányítja –, a Kosztolányi Színháznak pedig sikerült megőriznie magát az ebben az értelemben vett végtermék jelentette nyomástól. Nem úgy kezdjük el a próbafolyamatot, hogy a siker szabályai alapján előre becsomagoljuk a sikert. Sőt ellenkezőleg, ezzel a remek színészi és alkotói gárdával közösen próbáljuk megtalálni azt az új, izgalmas, de ugyanakkor bátor formát, ami majd valamit elmond a világunkról. Úgyhogy itt zajlanak a legszebb próbafolyamatok, amikkel egy színházi rendező találkozhat, és ezért én rendkívül hálás vagyok, mivel általánosságban nem ez a jellemző.

Mi a véleménye arról, hogy Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke gyakorlatilag betiltotta a Tanyaszínház idei turnéját, mégpedig úgy, hogy nem is látta az előadást?

– A színház az a tér, ahol szabadság van. A színháznak, mint ahogyan minden művészeti ágazatnak abszolút értékeken kell alapulnia. A szeretet, a tisztesség, az erkölcs, az igazság stb. kérdésében a művészetnek nincs arra szüksége, hogy értékkel kereskedjen. Minden hatalom, még a legdemokratikusabb is – utóbbi nálunk nem annyira jellemző – kényszerértékekkel foglalkozik. Minden hatalomnak megvannak a saját politikai alappillérei – katonaság, rendőrség, titkosrendőrség –, de ezek értékrendje sokkal alacsonyabb, sokkal vulgárisabb szinten van, mint amilyen értékrendszerek mentén működik bármelyik művészeti ág. Amikor ők a saját értékrendjükből kiindulva beavatkoznak a művészeti értékrendekbe, az mindig kárt okoz a színháznak, és szégyent hoz a politikusokra.

Az MNT elnöke a nézőket szerette volna megóvni az előadás negatív befolyásától…

– A mi politikusaink annyira óvnak bennünket a kultúrától, a művészetektől és az oktatástól, hogy sikerült létrehozniuk egy valóságshow-kkal, esztrád műsorokkal és bulvársajtóból származó álhírekkel teli primitív országot. Sikerült nekik a kultúra minden formájától megvédeniük minket, úgyhogy jobban tennék, ha a továbbiakban inkább semmitől sem óvnának bennünket.

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, hogy csak a gyáva nép tűr el olyan hatalmat, mint amely Szerbiát irányítja. Hogyan írná le ezt a hatalmat?

– Ez a hatalom ellenjavallat a demokrácia törvényszerűségeivel szemben. Ez a hatalom sértést jelent minden olyan gondolkodó ember számára, aki tiszteli a demokratikus elveket, tiszteli a másik embert. Olyan országban élünk, ahol felfüggesztették a demokráciát, amelynek parlamentje csak egy bohózat, ami semmiről sem dönt, és valójában egy bűnözői-gazdasági érdekcsoport dönt mindenről a saját haszna és a saját érdekei szerint. Az állam és a maffia ilyen szintű összefonódása miatt az ország elvesztette szabadságát és demokratikus mivoltát. Nagyon bízom benne, hogy hamarosan nagy változások következnek be, mert úgy vélem, fontos normálisnak, műveltnek lenni, politikai pártállástól függetlenül. A jelenlegi vulgáris helyzet az alapvető szabadságot, tisztességet és józan észt sérti, ezért itt sürgős és radikális változásokra van szükség, amennyiben azt szeretnénk, hogy az országnak bármiféle jövője legyen.

Követi-e a környezetvédelmi tiltakozásokkal kapcsolatos történéseket? Nemrég azt mondta, Szerbia a polgárháború felé sodródik. Hogyan látja a helyzetet, bekövetkezhet ilyesmi?

– Nemcsak követem, aktívan részt is veszek a tiltakozásokon. Úgy vélem, abszolút megengedhetetlen, ha valaki, legyen az bármelyik politikai oldal képviselője, megmérgezni készül a természetet, a folyókat, a földet, a vizet, és kész elűzni az embereket. Az, hogy bennünket egy megjelölt területként beáldozzanak egy fehér világbeli cég profitja és a gazdag országok még nagyobb gazdagodása érdekében, teljes mértékben megengedhetetlen. Bízom benne, hogy a Rio Tintót is elzavarják Szerbiából, a homolji aranybányával együtt, és hogy felszámolják a folyókon már felállított minivízerőműveket. Az, hogy ebben az erdőkben, hegyekben gazdag országban, egy Nagybecskereken például, a legjobb vajdasági termőföld kellős közepén valaki gumiabroncsgyárat akar építeni, ez teljes mértékben őrültség. Bízom benne, hogy egyszer mindannyiukat sikerül majd elzavarni. Ami a polgárháborút illeti, ez a legszörnyűbb dolog, ami megtörténhet velünk, de ez a hatalmi arrogancia, a mód, ahogyan minden demokratikus intézményt felszámoltak, és egyetlen szelepet sem hagytak meg, ahol a gőzt ki lehetne engedni, miközben a nyomás egyre csak növekszik, elkerülhetetlenül robbanáshoz fog vezetni. Egyszerűen én nem is látom a módját, hogy ezt a bűnözésre hajlamos csapatot, a hatalomban lévő maffiózókat hogyan lehetne másként félretenni, ha nem egyfajta népi forradalom révén. Óriási szégyen ez, hogy mi az ilyen problémákat mindig radikális módon, és mindig az utcán oldjuk meg. Ez azt bizonyítja, hogy fogalmunk sincs a parlamenti demokráciáról, és nem tanultuk meg, hogy hogyan kell működnie egy normális államnak. Nem okvetlenül kell minden politikai kérdésben egyetértenünk, de az alapvető emberi, polgári, kisebbségi és többi jogot szavatolni kellene úgy, hogy azok megkérdőjelezhetetlenek legyenek. Léteznie kellene a politikai párbeszédnek, a hatalomnak pedig a polgárok szolgálatában kellene állnia, hiszen mi fizetjük őket. A hatalom emberei most semmittevők, akik abból a pénzből élnek, amit mi kerestünk meg. Abban a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy a hatalom nem jelent többet, mint a polgárok közszolgáit, megtörténik a változás. Mi állandóan valamiféle uralkodókat választunk magunknak, és ezzel tettestársakká válunk azokban a bűncselekményekben, amelyeket a mi életeink ellen követnek el.

Ha egyszer megbukik ez a hatalom, rendezőként foglalkozik-e majd azzal, mi történt Szerbiában a huszonegyedik század első évtizedeiben?

– Mindig arra törekszem, hogy az előadásaim kapcsolódjanak az aktuális történésekhez. Ellenben itt ugyanazok a dolgok történnek, ismétlődnek már évtizedek, sőt évszázadok óta. Ha elolvassuk Radoje Domanović szatíráit, vagy megnézzük Jovan Sterija Popović darabjait, melyek több mint száz évvel ezelőtt íródtak, ugyanazokat a mentalitásbeli problémákat, antidemokratikus hajlamot fedezhetjük fel, ugyanúgy istenítették a vezetőket, „esztradizálták” a társadalmat. Mi ezeket a mentalitásbeli deviációkat nem küzdöttük le, és a történelem során újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Tehát itt semmi új nem történik, csak megismételjük a múltban már elkövetett hibákat.

TÓTH Imre