Megingott a tűréshatár

A vajdasági magyar közösség türelmének legendásan tág határai viszonylag ritkán inognak meg, és ahhoz is súlyos traumának kell bekövetkeznie. Tudják ezt nagyon jól azok, akik a közösség „irányítóinak” vélik magukat, így aztán nemigen fogják vissza magukat, sőt a korábbiakban sem tették, ha egy-egy elképzelésüknek érvényt akartak szerezni, függetlenül attól, milyen (súlyos) közösségi következményeivel kellett számolni.

A múlt héten – talán minden eddiginél jobban – kiverte a biztosítékot az MNT elnökének „jóindulatú” állásfoglalása és a mindenható pártelnök helyeslő vállveregetése a Tanyaszínház előadásainak felfüggesztésére. A hirtelen fellobbant tiltakozási hullámban talán Hernyák György fogalmazta meg legpontosabban a vajdasági magyar közösségi élet kórtörténetét: „Abban a pillanatban, amikor a politika beleszól valamibe, ott többet fű nem nő.”

Pedig az eset korántsem egyedi, hovatovább, immár jelenséggé vált a művelődésben, a tájékoztatásban, az oktatásban, de a kisebbségi közélet más területein is. Talán nem mindegyik eset váltott ki ilyen kiterjedt és heves ellenérzést, de a Tanyaszínház sajátos intézmény, ahol a vélemények széles skálán mozoghatnak (lásd még Kovács Frigyes interjúját is a SZMSZ portálján vagy e szám hasábjain).

@Teret nyer a kontraszelekció

A jelenlegi állapotokat egy sajátosan ellentmondásos folyamat alakította ki. Míg a jogszabályokban rögzített kisebbségi jogok érvényesítésében folyamatos nehézségekbe, olykor áthidalhatatlan akadályokba ütközünk, a kisebbségi érdekvédelem, bár kormányzati részvétele elvileg lehetővé tenné, nem nagyon tud (olybá tűnik, nem is igazán akar) valós garanciákat elérni és elegendő hazai forrást biztosítani hozzá.

Ehelyett az alig csordogáló hazai pénzek mellett számolatlannak tűnő anyaországi adóforintok kizárólagos osztogatójaként egy átgondoltan felépített nómenklatúra révén „létrehoz”, „intézményesít”, „istápol”, „megment” vagy egyedi kivételekkel ad hoc „megoldást nyújt”, rossz esetben „veszni hagy”, „ellehetetlenít”, „elhallgattat”, „sutba vet” vagy lassú, de biztos „agóniára ítél”.

Ennek szembetűnő megnyilvánulásai főképp a kultúrában, az intellektuális és szakmai teljesítmények megítélésében mutatkozó bizarr döntések és a kontraszelekció szédületes térhódítása, a félműveltek, a hozzá nem értők, de feltétlenül nélkül bólogatók piedesztálra emelése. Egyúttal mindazok háttérbe szorítása, akik e sémába nem illenek bele. Egyének és intézmények egyaránt.

@kc = Milyen jövő vár az oktatásra?

Az oktatásban már huzamosabb ideje érezhető, hogy a hivatalosan hirdetett stratégiákkal ellentétben a kisebbségi érdekvédelem a vajdasági magyar oktatás jövőjét egy mindinkább szűkülő, tudatosan kivételezett státus felé terelt intézményi kör által képzeli el.

A jelenség a két tehetséggondozó gimnázium megalapításával indult, amelyek egyértelműen kiváló diákokat szippantanak el a párhuzamosan működő, nem kiemelt intézményektől, és főleg kezdetben komoly minőségi érvágást jelentettek számukra. Újabban jól felismerhetően a szórványban élő diákokat (is) célba veszik, ami annyiban jó, hogy ez a bentlakásos lehetőség esetleg az anyaországi továbbtanulás alternatívája lehet számukra. Ennek ellenére a külföldi középiskolákba iratkozók száma megállíthatatlanul nő.

– A 2020/21-es tanévben a szerb oktatási minisztérium által engedélyezett 2162 szabad magyar oktatási nyelvű középiskolai férőhelyből 1260 lett betöltve – nyilatkozta az oktatási államtitkár.  Az 1485 végzős közül tehát egy iskolányi diák vagy nem folytatja tanulmányait, vagy Magyarországon tanul tovább.

A felsőfokú intézmények esetében még inkább gondba ejtő a helyzet. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, és – bár megtehetné, hovatovább, ez is a dolga lenne – az MNT nem vezet nyilvántartást (vagy nem hozza nyilvánosságra) arról, hány itteni diák és egyetemista tanul tovább hazai helyett anyaországi intézményekben. Ám dacára annak, hogy az Európa Kollégiumra és immár a vajdasági magyar oktatási vertikum egészére teljes mértékben rátette a kezét, olybá tűnik, mintha „suba alatt” az anyaországi továbbtanulást is támogatná.

Remények és csalódások

Jelenleg 73 általános iskolában folyik magyar nyelven is oktatás a Vajdaságban. Ez a szám másfél évtizede még 100 fölött mozgott. Tisztán magyar tannyelvű, nyolc évfolyamos iskola csupán néhány van, közülük egynek sincs 400 diákja. Jó, ha a magyar többségűek száma meghaladja az egy tucatot.

A legutóbbi, 2018-as intézményvezetői mandátumváltás után – a koalíciós pozícióelosztásnak megfelelően – a VMSZ teljes egészében átvette a többségében magyar nyelven oktató, „számára érdekes” oktatási intézmények irányítását. A folyamat során a kizárólagosság és mindennemű párbeszéd elutasítása sem volt ritka.

Abban a néhány iskolában, ahol korábbi intézményvezetők esetleg konokul elutasították az „együttműködést és a politikai ráhatást”, akár örülni is lehetett volna az immár megfelelő káderek jövetelének, hiszen érdemi erkölcsi, de elsősorban komoly lehetőségeket ígérő anyagi támogatásban reménykedhettek. Ám sokaknak csalódniuk kellett, hiszen a korábban kialakított politikai elitizmus soha nem látott magaslatokba szökött.

Ennek leginkább visszatetsző példája az egyik, korábban alantas politikai játszmában „végveszélybe sodort”, majd ugyanígy „megmentett” általános iskola, amely a „büszkén vállalt” protekcionizmus eredményeként egymaga több létfontosságú anyagi támogatást kapott, mint a környék három, a magyar anyanyelvű diákok számát és minden egyéb mércét tekintve nagyobb vagy legalább akkora iskolája együttvéve. Folyamatos költségvetési és egyéb támogatásai szintén nagyságrendekkel meghaladják a többiekét, ugyanakkor túlméretezett emberi erőforrásait – olykor a többiek hátrányára – „alkalmas” emberekkel töltötték fel.

Nem kell hát csodálkoznunk, hogy immár nemcsak a művelődésben, a tájékoztatásban és más területeken, de az oktatás egykor zöldellő rétjén is egyre kevésbé nő fű, és mind nagyobb a kopárság.

BERETKA Ferenc