Beszélgetek egy magyartanárral. Nem túl régen kezdett dolgozni. Nincs felvértezve gyakorlati tudással, módszertani tapasztalattal. Ezért is keres. Van egy választható tantárgyam ötödéven (mesterfokon), amelynek keretében modelleket állítunk fel, hogyan lehetne új tanulónemzedékek számára régi irodalmat tanítani úgy, hogy valamilyen módon utat is találjon feléjük, felkeltse az érdeklődésüket, megszólítsa őket. Nem mintha én, a kurzusvezető tanár tudnék valamiféle univerzális és tökéletes módszert, mert nincs is olyan – ehelyett számos modellváltozatot, összefüggést, perspektívát tudok ajánlani. A választás szabadságát.

Van a szavai mögött némi udvariasság is, de őszintének hat, amikor azt mondja, nagyon örül, hogy ezt a tárgyat választotta (mármint az enyémet), mert működtethetők és olykor sikert is hoznak modelljei. Viszont a háziolvasmányok közül az Egri csillagokat nemigen kedvelték és értették a nyolcadikosok.

Egy pillanatig döbbenten hallgatok, aztán kimondom. A most érvényben levő nyolcadikos tantervben nincsenek házi olvasmányok – csak ajánlottak; négyet kell választania az év folyamán belőle tanárnak és diáknak. Az Egri csillagok nincs ezen a listán. A tantervben sincs. Rég nyilvánvalóvá vált már mind a tantervkészítők és tankönyvírók, mind a tanárok számára, hogy a múltra való rákérdezésnek, a hősiességnek az nyelve és módja, amit a 19–20. század fordulóján keletkezett történelmi regény érvényesít, már nem szólítja meg az újabb nemzedékeket: másféle hősiességben, másféle bátorságban hisznek, és másféle kalandokat tartanak izgalmasnak. Már nincsenek meg azok a befogadási feltételek, amelyek a múlt század elején a regényolvasást, a század második felében pedig a filmadaptáció értelmezését befolyásolták. Tanítani, persze, lehetne, miként sokkal régebbieket is lehet, de nagyon-nagyon korszerű összefüggésbe, nagyon izgalmas kontextusba (például: a Marvel-univerzumba vagy az Oasis virtuális világába) kellene helyezni ahhoz, s nagyon nagy tanári rálátás kell a kibertér, a közösségi játékfelületek, a popkultúra világára, hogy utat találjon a mai nyolcadikosok érdeklődése felé, miközben egyre másra vissza szeretnék – akik azt vallják, hogy „a föld ne mozogjon, hanem álljon” – erőltetni gyerekeinket egy olyan világba, amely már rég nem létezik.

Nem mellékes, hogy az irodalmi kultúra (nevezhetjük kánonnak) is folytonosan alakul, megváltoznak a paraméterei, megtörténik, hogy korábban kultikusnak számító művek hullanak kibelőle. Gondolom, ez történt az említett regénnyel is. Más alkotások, opusok meg „visszajönnek”. Például a Toldi. Bár meggyőződésem, hogy ez az új érdeklődés iránta ugyancsak a Terminátor-analógiában gyökeredzik, és hogy Toldi még véletlenül sem eszményi hős. Ha ma élne, a problematikus, viselkedészavarokkal küzdő, neveletlen fiatalok táborát gyarapítaná. Miként a 14. században is ebből a mélységből kellett felkapaszkodnia. Nem feledhetjük el ugyanis, hogy Toldi már egészen fiatalon embert ölt – igaz, gondatlanságból (eldobta a malomkövet). Később, idős korában meg indulatból. Előbb a nemzeti közösség érdekében tanúsított hősiességéért (kiáll a cseh vitéz ellen) kap felmentést a törvény (Nagy Lajos király) előtt, utóbb, amikor meg az apródokat sújtja agyon, már a halálos ágyán éri az elfogatóparancs.

Senki sem próféta saját hazájában. Ez a mondás jutott eszembe abban a kényelmetlen helyzetben, amelyben egy őszi, rideg és ellenséges hangulatú tanári továbbképzésen éreztem magam. Közben a nyáron zajlott horvátországira gondoltam, ahova ugyancsak felkértek előadónak. Pontosabban: csak oda kértek fel, emitt levelet kaptam, hogy hátravan még egy képzés, aki „részt szeretne venni előadóként, jelentkezzen”. Nem akartam. Nem azért nem, mert a horvátországival ellentétben itt „Isten nevében” kellett dolgoznom (ahogy hivatalosan mondják: „benne van a munkaleírásomban” – legalábbis ezt mondanák, ha említeném), hanem a lekezelés és ellenszenv zavar, ami árad mindazok iránt, akik úgy gondolják, hogy az irodalmat ma nem 20–30 évvel ezelőtt bevált irodalmi korpuszra alapozva és főleg nem kőkorszaki módszerekkel kell tanítani. Nem én vagyok az egyetlen az előadók közül, akit ez az ellenszenvbúra vesz körül, de kevesen vagyunk a langyos vízben feredőzőkkel szemben. Merthogy mégis ott vagyok a továbbképzésen. Valakinek mégis eszébe jutott, hogy mégsem lenne jó, ha az új tankönyveket bemutató blokkban szerzőként nem lennék/lennénk ott. De megkértek, hogy lehetőleg visszafogott legyek, értsd, ne kerüljek konfliktusba (legyek langyos víz) a hangadó tanárokkal. Nem sikerült.

Eldobom a nehéz követ, még ha szavak formájában is. Azt veti ugyanis a szememre valaki (pártközéleti angazsáltság adta önbizalommal), hogy kimaradtak fontos klasszikusok a tankönyvekből. Mondja is, Ady Endre A Tűz csiholója című verse, Radnóti Miklós Tétova óda című költeménye. Az Ady-versről pontosan meg tudom mondani, hogy a tankönyv hányadik oldalán szerepel – vitapartnerem tehát nem ismeri jól azt a kiadványt, amit kritizál. A Radnóti-vers tényleg nincs benne a hetedikes tankönyvben, ahol régen szerepelt, de vannak helyette más szövegek az opusból – hiszen alig hihető, hogy az, amit „imád” egy felnőtt életet élő tanár, nevezetesen egy férjnek a feleségéhez intézett szerelmi vallomását, az megérinti a hetedikes lányokat és fiúkat is. Még azt is elhallgatnám, hogy kijelenti, elutasítja a tankönyveket, amelyeket írtam (szíve joga!) – persze, nem ilyen módon teszi elém: „hát igen, azok a könyvek váltást jelentenek”, de az ő „szíve csücske” az a másik két tankönyv. Nem mellesleg, azon „másik” tankönyvek szerzői előtt én is „emelem kalapom”. Na, nem az okból, amiből a tanár rajongása következik, mert kész sémákat nyújtanak a tanításhoz, hanem mert egy koncepció nélküli, ugyan kortárs szövegekkel frissített (a tanterv viszont nem ettől lesz a mai tanulói igényeknek megfelelő!), de meglehetősen elavult tanterv alapján viszonylag korszerű tankönyveket írtak. Kár, hogy nem ezt becsülik meg bennük.

Végül jön a valódi dobás. Hogy a folyó évben, nyolcadikban kénytelenek a régi tanterv és tankönyvek szerint tanítani, mert az új olvasókönyv nem készült el idejében. Mintha rajtam, a tankönyvírón múlott volna. Azt hiszi, ezzel majd paffra vág. Pedig nem. Ugyanis a vonatkozó törvény szerint (a curriculum is hangsúlyozza) a tankönyv eszköz, tanítani az érvényes tantervek alapján kötelező. Az pedig két éve érvényben van. Ki mondta a tanároknak, hogy érvénytelen tantervek alapján dolgozzanak?

Megkérdezem a volt tanítványomat, aki az Egri csillagok tanításával kínlódik. Hát, nem mondták, csak sugallták. Mert az egyik intézményi honlapon fenn van a tanmenet (ő nem, de én véletlenül tudom, hogy a továbbképzésem ágáló tanár az egyik szerzője) meg a videóanyagok is. A régi szerint készültek.

@sz = BENCE Erika