Becsszóra, nem szoktam ilyet csinálni. Hogy előveszem egy tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt megírt cikkemet (amire már úgysem emlékszik senki), újraközlöm, és aztán elégedetten hátradőlök, hogy mára is megvolt a napi norma. De most – a Magyar Nemzeti Tanács nemrég elfogadott médiastratégiája kapcsán – ezt valahogy indokoltnak vélem.
„A rezervátumot, mint tudjuk, azért hozták létre, hogy abban a maradék és még ki nem irtott indiánok békességben és nyugalomban éljenek és élhessenek. Ennek megfelelően a még életben tartózkodó kedves indiánok szinte idilli békességben és nyugalomban éldegélnek a rezervátumukban – vagy legalábbis ezt a rájuk erőltetett képet alakítják ki róluk. Elpipázgatnak a tábortűz körül, körbetáncolják a totemet, wigwamokat építenek, néha egy-két vidám bölényvadászat – és ennyi. Egy rezervátumban nincs probléma, nincs feszültség és háború a rezervátum határain kívüli többségi cowboyokkal, meg nincs törzsön belüli torzsalkodás, veszekedés, civódás sem, mitől is lenne, mikor épp az a lényeg, hogy a rezervátumban mindenkinek jó és mindenki boldog. A rezervátumsajtó pedig az, amelyik ezt a hamis és hazug képet közvetíti ki a nyilvánosság felé. […]
Ha valahogy meg lehet fogni, és meg lehet fogalmazni a vajdasági magyar kisebbségi tájékoztatás rákfenéjét, akkor a legtalálóbb, leginkább lényegre tapintó megközelítés talán ez. Érdekes a többségi – a példa kedvéért: »cowboyi«– sajtó összehasonlítása is ilyen szempontból a kisebbségi, azaz »indián« sajtóval. Korrupt politikus, önkényeskedő igazgató, törvénnyel való visszaélés, vagy akár csupán egy pocsék színházi előadás? Csupa olyan témák, amelyekre a többségi sajtó egymást taposva ugrik, fel sem merül a megírjuk-e, vagy ne dilemmája. A rezervátumsajtó pontosan ellentétes irányban és módon működik. Az első reakció a mérlegelés, a töprengés, a féltés vagy félelem, majd a leggyakoribb esetben a mindebből következő nem cselekvés. A korrupt politikusról azért nem kell írni, mert a »miénk«, az önkényeskedő igazgatóról azért nem, mert esetleg hatalma van és visszavághat, a színházat meg megint csak nem szabad bántani, mert az is a »mi színházunk«. Vagy félünk, vagy féltünk. […]
Öncenzúra – ha úgy tetszik. Rezervátumsajtó – ha ez jobban tetszik. És valóban – nem önmentegőzésként, hanem azért, mert a kép így teljes –, ez az úgymond »másik fél« elvárása is. A másik fél az, amelyikről írnak. »Miért velem, az indián törzsfőnökkel foglalkoztok, van épp elég cowboy főnök is, froclizzátok őket, ne engem!«; »Most miért kell megint épp az indián önkormányzatok ügyeivel foglalkozni, miért nem a cowboyok lovainak zabfogyasztását vizsgáljátok meg?«; »Ezt nem vártam volna, hogy épp ti rohanjatok nekem, lehet, hogy az általam rendezett előadás pocsék volt, de mégis, hogy épp ti…« Csupa ismerős mondatok, ismerős reakciók. Az egyik legszomorúbb igazság az, hogy a rezervátum lakóinak is, minden más híreszteléssel ellentétben, sajnos, pontosan ez az elvárása: ne írjatok rólunk mást, csak a szépet, a jót. Pipázgatunk, táncolunk, wigwamot építünk, bölényvadászgatunk… A kör itt zárul be.”
Írtam mindezt tíz évvel ezelőtt, 2013-ban.
KÓKAI Péter
