Nemrégen a mezőgazdasági miniszter lelkesen közölte az „alattvalókkal”, hogy tavaly több mint ötmilliárd dollár értékben szállítottunk külföldre mezőgazdasági terményeket és élelmiszeripari cikkeket, s ezzel megdöntöttük ezen a téren az exportrekordot.

Kétségtelen, hogy ez hatalmas eredmény, mindaddig, amíg csak a bezsebelt pénzösszeget tartjuk szem előtt. Arról azonban nem szól a fáma, hogy a több mint ötmilliárd dollárból mennyi jutott a termelőknek. Közismert tény ugyanis, hogy a kivitelen és a behozatalon igen szépen lehet keresni. Az is nyílt titok, hogy nem a gyárak, illetve a szövetkezetek szállítják a határon túlra az árut, hanem léteznek felvásárlók, közvetítők, nagykereskedők, kiviteli cégek… Ezeknek túlnyomó többsége magánkézben van, s ha jobban firtatnák a politikai hovatartozásukat, kiderülne, hogy általában a hatalmiak puszipajtásai.

Az exportból származó igen komoly haszon abból (is) ered(het), hogy aratáskor szinte termelési áron vásárolják fel a kenyérgabonát, kukoricát, szóját, olajrepcét, majd kivárják, hogy az ára meredeken emelkedjen, s akkor dobják piacra. Persze, ebből a profitból a kaszát-kapát forgatók egy megveszekedett garast sem kapnak.

Arról sem beszél a miniszter és a többi potentát, hogy tavalyelőtt eladtunk Egyiptomnak százezer tonna jó minőségű búzát, mert a vevő ilyet követelt, majd bizonyos idő után kiderült, hogy itthon szűken állunk a kenyérgabonából. Ezért Magyarországról vettünk harmincezer tonna takarmánybúzát.

A jövőt illetően a jelenleginél is nagyobb úr lesz a búza, kukorica…, hiszen a világjárvány következményeként szerte a világon megcsappant a kenyérgabona mennyisége. Arról nem is szólva, hogy – főleg Afrikában és Ázsiában – egyre kifejezettebb a túlnépesedés. És ezek az emberek is időnként enni szeretnének. Amennyiben az országuk rendelkezik kellő mennyiségű keményvalutával, igyekezik kielégíteni az igényeket. Ez nekünk mindenképpen jó. Pontosabban azoknak, akik kivitellel és behozatallal foglalkoznak.

Ehhez hasonló vagy éppen még rosszabb a helyzet a krumplival. Ez a termény, különösen a szegényebb rétegek számára, alapvető élelmiszernek számít. Ugyanakkor Szerbiában alig 30 ezer hektáron termesztenek ebből a gumós növényből. Mivel kis parcellákról van szó, s a termesztési technológia is elmarad a szükségestől, a hozam és a minőség nem igazán kielégítő. Tehát ebből is behozatalra szorulunk.

Minőség szempontjából a Közép-Szerbiában termesztett burgonya semmivel sem marad el a külföldről behozottak mögött, hiszen két hazai cég chips gyártásával foglalkozik, s a legnagyobb részt a határokon túl értékesíti a termékeit. A baj ott keresendő, hogy szervezetlen a termelés. A gazdák nem igazán hajlandók társulni, szövetkezetbe tömörülni, pedig Dánia, Hollandia és még néhány ország ezen a téren megszívlelendő példával szolgálhat.

A gondokat csak tetézi, hogy a műtrágya ára az egekbe szökkent. Nemrégen még 100 dináros kilónkénti áron is be lehetett szerezni, ma már 850, sőt egyes helyeken 1000 dinár kell fizetni érte. Márpedig nyakunkon a fejtrágyázás. Enélkül ugyanis aligha remélhet elfogadható hozamot a gazda. Sokan nem képesek megfizetni az említett árat, s úgy kalkulálnak, hogy a csökkenő hozam ellenére sem költenek műtrágyára. Arról nem is szólva, hogy a búza mindenkor a legkevésbé jövedelmező haszonnövény volt és maradt.

Ha már a műtrágyánál tartunk, azt is el kell mondani, hogy az „átkos” szocialista Jugoszláviában hét gyár (a szabadkai kettő, a pancsovai, az újvidéki, a szabácsi, a prahovói, valamint a Trepča) bőven képes volt ellátni az akkori, a jelenleginél jóval nagyobb ország mezőgazdaságát ezzel az egyre fontosabb újratermelési anyaggal. Ma már ott tartunk, hogy Kirgizisztánból importálunk. Hova lettek ezek a nagy értékű üzemek? Nos, a félresikerült, dilettáns módon végrehajtott magánosítás áldozataivá váltak. Ugyanakkor a mindenkori mezőgazdasági miniszterek azzal dicsekednek, hogy a kormány kiadósan támogatja a parasztokat. Tény, hogy néhány évvel ezelőtt hektáronként 12 000 dinár járt nekik, ma pedig csupán húsz hektárig egyenként 4000 dinárt ad. Ebből is kiviláglik, hogy a minisztériumban a munkájukhoz képest pofátlanul nagy fizetésért okoskodó „szakembereknek” fogalmuk sincs arról, hogy mennyibe kerül egy adott szántóterületen beindítani a termelést. Az említett négyezer dinár úgyszólván semmire sem elég. Arról nem is szólva, hogy a korábban biztosított üzemanyag-támogatást is megszüntették, pedig a dízel ára (is) egyre magasabbra emelkedik.

Egyébként az állam „nagylelkűségét” bizonyítja a mezőgazdasági miniszter minapi nyilatkozata is. Elmondta, hogy figyelemmel kísérte az elhagyatott állami földek verseci bérbeadását, s megelégedéssel állapította meg, hogy az állam nagyon jól járt, hiszen az árverésen 35–151 ezer dinár hektáronkénti bérletet sikerül inkasszálni, holott más községekben 60–70 ezer dinár fizettek az érdekeltek. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy „van a parasztnak pénze”.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Szerbiának sokkal kifizetődőbb kivinni a mezőgazdasági nyersanyagot (búzát, kukoricát, szóját…), valamint behozni a megtermeléséhez szükséges alapanyagokat.

Mint fentebb említettük, az export-import tevékenység igencsak kifizetődő. Ezzel a gazdaságpolitikával valaki(k) mindenképpen jól jár(nak). De nem a termelő.

BOTH Mihály