A béketeremtés gesztusával indult az új esztendő, a szokásos BÚÉK tartalommal telt meg. Losoncz Márk filozófus nyílt levelet tett közzé a Szabad Magyar Szó (https://szmsz.press/2023/01/04/nyilt-level-a-vmsz-nek/) és az Autonómia (https://hu.autonomija.info/losoncz-mark-nyilt-level-a-vmsz-nek/) portálon, melynek címzettje a VMSZ, de minden vajdasági emberhez szól. Az a lényege, József Attilát idézve, hogy „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”.

Amit József Attila A Dunánál című híres versében 1936-ban két sorban összefoglalt: nos, ez lenne a politika. Közös dolgaink megbeszélése, megvitatása és a közös döntéshozatalok. Minden egyes családon belül zajlanak ilyen folyamatok, és nemegyszer parázs vitákhoz vagy civakodáshoz, patáliához vezetnek, céljuk azonban az egyetértés elérése és a család megtartása, fönntartása. A tágabb társasságban, azaz a társadalomban is így kellene csinálni itt, minálunk is, a mi szegény tartományunkban, hiszen az összetartás, a megmaradás és a kulturális újjászületés a célunk.

Mit is ír még József Attila ebben a versben? Hogy „a multat be kell vallani”. Losoncz Márk mindenekelőtt a háláját fejezte ki a VMSZ-nek, hiszen, különösen kezdetben, de később is ez a párt rengeteget tett a vajdasági magyarságért. Intézményrendszert hozott létre szinte a semmiből, síkra szállt a kisebbségi jogokért és a Prosperitati Alapítványon keresztül sok vajdasági magyar gazdálkodót financiálisan megsegített. Respect.

Hamarosan azonban sor került a „családi cívódásokra”, neves és kevésbé neves vagy névtelen emberek, írók, értelmiségiek, polgárok kiközösítésére, megfenyítésére. A VMSZ nagy hatalomra, sok pénzre tett szert, a kormányzás pedig a párthű funkcionáriusok kezében összpontosult. Már nem a „nagy családi kör” – mi mind, vajdaságiak –, hanem „a kis család” érdekei és szándékai kerültek előtérbe. Pásztor István, Pásztor Bálint és Lovas Ildikó egy kis családot és érdekközösséget alkotnak, és megkaparintottak minden olyan eszközt, amellyel a Vajdaság sorsát kormányozni, irányítani, a polgárokat befolyásolni lehet.

Ez az a pont, ahol változtatásokra lenne szükség – ez nemcsak Losoncz Márk véleménye, hanem nagyon sokan így gondoljuk. Egy végveszélyben lévő, hanyatló közösség, a vajdasági emberek sorsának irányítása, az a bizonyos sorskovácsolás nem szabad, hogy egy – bármily befolyásos, jó szándékú, politikailag dörzsölt, intelligencia terén is kimagasló – dinasztia kezében összpontosuljon, mely saját kénye s kedve szerint választja ki a „hozzátartozókat”, s rekeszti ki azokat, akiket ellenségnek vél. Nem vagyunk ellenségek. Mi mind érdekeltek vagyunk abban, hogy a Vajdaság fölviruljon, és ki szeretnénk fejezni, hogy mit gondolunk, teret szeretnénk kapni a nyilvánosságban. Közvitákra, a közbeszéd megtisztítására és fölpezsdítésére, a puszta formalitások lehetőség szerinti mellőzésére van szükség, más szóval: közvetlen demokráciára.

Igen, a múltat be kell vallani, a hibáinkat, mulasztásainkat és a nagy tévedéseinket is. Hogy saját magamon kezdjem: sokszor gunyoros, kellemetlen hangnemben, túlságosan bizalmatlanul, kellő körültekintés nélkül írtam kis cikkeimet a vajdasági közéletről, mérgemben elfeledkezvén arról, ami a célunk: az egyetértés és a békesség, a motiválás a valóban közös munkára és az ellentétek földolgozására, föloldására. Miért ne? Nekünk, vajdaságiaknak, fogyatkozó és szétesett, súlyos konfliktusokkal terhelt közösségünknek nincs már sem ideje, sem ereje veszekedni, vádaskodni, és nem szabad elküldeni a közös asztal mellől senkit, akiben van jó szándék, aki értelmesen gondolkodik, akkor sem, ha máskéntgondolkodó. Mi több, a máskéntgondolkodás lehetne a kovász, mely megindíthatna ebben az új évben egy olyan processzust, mely a társadalmi sebek begyógyításához és igazi összefogáshoz – nem pedig egy klikk vagy párt összezárásához – vezethetne.

„Úgy gondolom – írja Losoncz Márk nemcsak Pásztoréknak, hanem mindannyiunknak –, a közösségi sebeket gyógyítani kívánó, az egyéni sebeket méltányosan és tisztelettudóan kezelő közbeszédre lenne szükség, integratív útkeresésre, megvitatható javaslatokkal és ellenjavaslatokkal fellépő szereplőkre. Meg kellene végre teremteni az együttgondolkodás kereteit!”. Ennél jóhiszeműbb és békeszeretőbb mondattal nem kezdhetnénk el egy valóban új esztendőt. „A harcot, melyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés”, mondta József Attila, ami prózára lefordítva azt jelenti, hogy a konfliktusainkat nyíltan föl kell tárni és meg kell beszélni, meg kell találni azt a hangnemet, mely nem sértő, de nem is tussolja el a bajokat, felszínre dobja a kényes kérdéseket, és a negatívumokat meg a pozitívumokat is kirakja az asztalra.

Losoncz Márk levelének kulcsszava a „közösségépítés”, ami pont ellentétes a hatalomépítéssel, ami az utóbbi években a vajdasági politikai színtéren történt, és amiről az érintetteknek le kellene mondaniuk annak érdekében, hogy a Vajdaság, mint kulturális és politikai közösség fölépüljön. A másik kulcsszó a „közös munka”. Ezt teszi minden család, minden szerkesztőség, minden intézmény és intézet – ezt kellene úgy kiterjeszteni, hogy a kirekesztettek immár befogadottakká válhassanak.

Szerény és lesújtott vajdasági közösségünkben érdekes módon számos-számtalan jóravaló, intelligens, tehetséges, a szó nemes értelmében politizálni akaró, a Vajdaság sorsát a szíven viselő nő és férfi van – köztük művészek, tudósok, jótollú újságírók, civil aktivisták, saját véleménnyel bíró munkások és parasztemberek –, akik „láthatatlanokká” váltak, mert nem kaptak szót a nyilvánosságban, vagy csak szűk körben fejthették ki a véleményüket. Vagyunk olyanok is szép számmal, akik összevesztek, és nincsenek köszönőviszonyban. Akik reményüket vesztették, apátiába süppedtek. Losoncz Márk nyílt levelének lényege, hogy mégsincs minden veszve, próbáljuk meg másként csinálni. Emlékeznek arra az LGT-számra, hogy „Mindenki másként csinálja”? Csodálatos hagyományaink vannak, s a „békévé oldott emlékezés” lehetne nem csupán a gyógyír, hanem a motiváció is. Kezdjük újra! Úgy, hogy mindenki másként csinálhassa, és mégis együtt lehessünk, és együtt gondolkozhassunk.

RADICS Viktória