Szinte nincs olyan média Szerbiában, amely ne tette volna közzé a „nagy eseményt”, miszerint Draža Mihajlović egykori házában Belgrádban, a Bregalnička utcában leleplezték a volt csetnik vezér („đeneral”) szobrát, és megnyitották a nagyközönség előtt is a vele kapcsolatos múzeumot.

Ez az esemény csak azok számára természetes, akik hatvan évvel ezelőtt még nem jártak iskolába, és nem tanultak történelmet. Az életük alkonyán lévők nagyobb része azonban – talán – még élénken emlékszik a történelemkönyv második világháborúval foglalkozó részére, ahol Tito partizánjai voltak a hősök és a fasizmus elleni harc egyedüli megtestesítői, míg a többiek, elsősorban a csetnikek, élükön Draža Mihajlovićtyal a német megszállókkal való kollaborálók, vagyis Milan Nedić, Dimitrije Ljotić, Kosta Pećanac és a többi csetnik vajda – a régi történelemkönyvek szerint – igyekeztek összehangolni támadásaikat a partizánok ellen.

Ezeket az akkor kőbe vésett és megcáfolhatatlan „tényeket” (merte volna valaki cáfolni!) azonban csupán annak tükrében kell értelmezni, hogy „a történelmet a győztesek írják”. Így van ez, amióta világ a világ. Belpolitikai „fogyasztásra” azonban minden ország vezetői úgy igyekeznek beállítani a történéseket, ahogyan azt a nép várja tőlük. Nálunk is ez történt a kilencvenes években, amikor a Jugoszláv Néphadsereg már szinte teljesen szerb vezetése háborút indított a volt tagköztársaságok egy része ellen, s azokat el is veszítette. Akárcsak Koszovót, amikor a NATO segítségével megszűnt a vérontás.

A sorozatos katonai, politikai és erkölcsi vereségek ellenére azonban csak némileg gyengült a múltba való révedés és Nagy-Szerbia létrehozásának álma. Történt ez még akkor is, amikor a fő ötletgazdát Hágában háborús bűncselekmények elkövetése miatt jogerősen elítélték. Hazatérése után még olykor megjelent egyes tévécsatornák beszélgetős műsoraiban, de már akkor eléggé egyértelmű volt, hogy a (politikai) csillaga leáldozóban van. A pontot az i-re a legutóbbi választások tették fel. A Szerb Radikális Párt szavazótábora olyannyira megcsappant, hogy még a parlamenti küszöb is túl magasnak bizonyult neki.

Egyébként hasonló vesszőfutásban volt része Vuk Draškovićnak, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetőjének is. Az egykori külügyminisztert az idők szele elsodorta. Eszméi azonban még napjainkban is közöttünk lebegnek, hiszen egykori követői olykor felvetik a királyság visszaállításának szükségességét.

Nos, éppen Drašković az összekötő kapocs az egykori csetnik vezér, Draža Mihajlović hét évvel ezelőtti rehabilitálásához vezető úthoz. Akkor ugyanis a legmagasabb jogi instancia is kimondta, hogy nincs bizonyíték, miszerint a szakállas tábornok lepaktált volna a megszálló német csapatokkal, tehát 1946-ban ártatlanul ítélték halálra (és végzték ki).

Fogadjuk el, hogy Draža Mihajlović, a szerb katonaság első embere igazat mondott, amikor váltig hangoztatta, hogy a háború alatt egyetlen katonája sem működött együtt a fastisztákkal. De a mellszobra leleplezésénél megjelenő és az őt méltató egyének miért nem szóltak egy szót sem a többi, fentebb felsorolt vajdáról? Meglehet, hogy ők tevőlegesen is részt vettek a partizánok elleni harcokban? Vajon mit mutatnak az azóta végzett (?) kutatások?

Egyébként a kivégzését követően Draža Mihajlovićot jeltelen sírba temették és – állítólag – a mai napig sem tudni, hogy hol van az örök nyugvóhelye. A mostani ünnepségen ezt a tényt a „Čiča” mellszobrának leleplezésén a fő ünnepi szónok, Matija Bečković író, költő, akadémikus (egészen mellesleg Zenta díszpolgára) sem hagyta szó nélkül, aki annak idején a Szerb Tudományos Akadémia hírhedt Memorandumának megalkotásában is tevőlegesen részt vett.

Az eseményt megelőző szervezési munkálatokat Igor Braunović, a Szerb Szocialista Párt parlamenti küldöttje, egyébként a Naša Drina Egyesület, valamint a szerbiai és a boszniai szerbek harcosai szervezetének elnökük kezdeményezte.

Ezek a tények merőben ellentmondanak annak, amit a mai öregek gyerekkorukban tanultak, nevezetesen, hogy a csetnikek és a kommunisták ellenségek voltak.

Ez a hamarosan feledésbe merülő esemény és a hozzá hasonló történések is azt bizonyítják, hogy Szerbiában minden lehetséges. Sőt, mindennek az ellenkezője is, hiszen hetvennyolc évvel a második világháború befejezése után is képes az ország/nemzet múltja megváltozni.

BOTH Mihály