Maria Theresiopolis elesett. Ezzel a címmel írtam jegyzetet a 2016-os önkormányzati választások után a Magločistač hírportálon. Ez volt az a választás, amikor a Szerb Haladó Párt elsöprő győzelmet aratott Szabadkán, és egy képviselő híján abszolút többséget szerzett. Az a választás, ami után a város polgármestere – többek között a VMSZ szavazataival is – az a Bogdan Laban lett, aki néhány évvel később betoncsizmával és más ehhez hasonló maffiás megoldásokkal fenyegette egyik párton belüli kritikusát.

Maria Theresiopolis évtizedekre visszamenőleg szúrja a szerb nacionalista körök szemét, akik a nemzeti ébredés és a délszláv háborús őrület kitörésekor azonnal kaptak a lehetőségen, és 1991-ben felállították a gigantikus Jovan Nenad-szoborcsoportot a város főterén. Akkor ez komoly ellenhangulattal szembesült. Volt a városnak egy Kasza József nevű polgármestere ugyanis, aki ki mert állni ezen provokációval szemben.

Három évtizeddel később egy legalább olyan megalomán és gigantikus, afféle területkijelölő szobor került a Jadran épülete elé is. Sándor szerb király szobrával szemben azonban már nem volt ilyen tiltakozás. A mai VMSZ egyetlen kritikus szóval sem illette a lépést, amely egyértelműen ország-világ előtt demonstrálja: ez itt egy szerb város, amelynek az igazi történelme Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság keretein belül kezdődött.

(Mondjuk a párt márciusi tisztújító közgyűlésén elhangzottak alapján Kasza Józsefnek nincs is semmi köze a VMSZ-hez, a párt új elnökének bejegyzései szerint ennek a pártnak az igazi történelme 2007-ben kezdődött, amikor annak élére Pásztor István került.)

A VMSZ-nek, amelynek vezető politikusai lépten-nyomon a Vučić elnökkel és a Szerb Haladó Párttal ápolt jó kapcsolataikkal dicsekednek, nyilvánvalóan nem volt ereje és befolyása ezt a területfoglalást meggátolni, ezért a néhány éve alkalmazott megoldáshoz folyamodtak: a gigantikus királyszobor ellenjegyzéseként Bíró Károly egykori polgármester kapott egy szobrot a Városháza mellett.

 Önkéntes bezárkózás

Persze, ezek csak a messziről látható jelenségek, hiszen egy többméteres szobrot nem lehet eltüntetni a városba beutazó csantavéri, bajmoki vagy hajdújárási magyar ember elől. Az pedig, hogy a nagy szobor mellé a magyarok kapnak egy saját kisebb szobrot, annak a politikának a folytatása, amelyben a magyar párt a megoldást vélte felfedezni néhány évvel ezelőtt.

Ez pedig az öngettósítás, az önkéntes bezárkózás. Mindenről megállapodás születik a haladókkal, mindenkinek van saját nemzeti rendezvénye a főtéren, saját közvállalatai, saját intézményei, ahol kizárólag a sajátjait szolgálja ki.

Amellett, hogy ezzel elidegenítik egymástól a különböző nemzetiségű szabadkai embereket, a probléma sokkal nagyobb. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Szabadkán, annak történelme során első alkalommal a magukat szerbnek vallók vannak a legtöbben, a magyarok elveszítették több évszázados többségüket.

Ilyen szempontból pedig az öngettósítás legfőbb problémája az, hogy amíg a VMSZ magyar óvodával, rendezvényekkel, intézményekkel kialakít egy párhuzamos kis magyar világot, addig a másik nemzet befolyása, hatása és lélekszáma is folyamatosan növekszik. Ők nem zárkóznak gettóba, hanem szépen, fokozatosan elfoglalják majd azokat a tereket is, amelyek most még magyarok, de a folyamatos leépülés miatt egy ponton mi már nem leszünk képesek belakni ezeket.

 Rögtönzés helyett stratégia kellene

Azok, akik a propagandamédiát követik, mindebből nem sokat észlelhetnek. Ők hagyományos disznótorokról, felújított művelődési házakról, krumplifesztiválokról értesülhetnek.

De nem biztos, hogy tudnak például arról, hogy az egyik szabadkai általános iskolában mindössze három magyar elsős van. Vagy a bajmoki magyar nyelvű hetedik osztályba egyetlen diák jár. Mindezt – mármint a tagozatok elindulását, megmaradását – a VMSZ harcolta ki a belgrádi jelenlétével.

De vajon ez megoldás? És meddig lehet ilyen improvizációkkal leplezni a valós problémát, miszerint fogy a magyar diákok száma, ami miatt egy ponton a magyar nyelvű oktatási hálózat is összeomolhat?

Az iskolai tanári szobákban már néhány éve suttogják, hogy létezik egy terv, amely szerint a szabadkai magyar nyelvű általános iskolai oktatást négy iskolában központosítanák. Így lennének elég nagy létszámú magyar tagozatok, ahol a gyerekek valódi közösségben tudnának szocializálódni. Erről azonban hivatalosan egy szót sem hallani.

Pedig a VMSZ-nek, amely támogatása nyomán magára vállalta a magyar közösség megmaradásáért folytatott harcot, nem improvizálnia kellene, hanem előremutató, stratégiai megoldásokat felmutatni. Közvitára bocsátani például ezt az elképzelést, ha pedig nem tűnik megfelelőnek, akkor alternatívát is felkínálni.

Szegény boszniai Mileva a magyarok között

Néhány hete volt a Szabadkai Népszínház szerb és magyar társulatának egy közös bemutatója, amelynek a címe: Szegény boszniai Mileva 1878-ban a mi civilizációnkban.

Mivel színházi kritikus nem vagyok, ezért nem is kívánok ilyen szerepbe csúszni, viszont az előadásról szót kell ejteni. A Boszniából elmenekült szerb asszony és lánya az Osztrák–Magyar Monarchiában azzal találkoznak, hogy a magyarok, németek, zsidók, bunyevácok mind uzsorások, kizsákmányolók, tisztességtelen emberek, a szerbek sorsa pedig legalább olyan rossz, mint délebbre a török uralom alatt. Az aktuális politikai üzenet elég világos: fordult a kocka.

Ennek az előadásnak a bemutatójára közvetlenül azt megelőzően kerül sor, hogy a társulatok talán végre visszatérhetnek a felújított színházépületbe. Egy kevert nyelvű előadásról van szó, amelynek az üzenete kifejezetten a szerb nacionalista körök világlátását tükrözi.

Emiatt is merül fel bennünk a kétely: az új színházépület nem egy olyan új kezdetet jelent-e, ahol ehhez hasonló előadások születnek majd, és szépen lassan eltűnnek az önálló magyar nyelvű és magyar szellemiségű premierek? Merthogy a Népszínházon belül jogi értelemben magyar társulat nem létezik. Tehát megszüntetni sem kell, simán le lehet építeni.

Egyszóval, a helyzet sokkal rosszabb, mint az az állami költségvetésből pénzelt média híradásaiból látszik. A szabadkai magyarság szeme pedig a legerősebb magyar pártra és annak új elnökére figyel: lesz-e erő, bátorság vízió, kitartás és egyesítő erő Maria Theresiopolis megmentésére?

BAJTAI Kornél