Szinte senki által sem tapasztalt közvitán van a rendőrségről szóló új törvény tervezete, amely a jelek szerint az eddiginél jóval nagyobb meghatalmazásokat biztosít az egyenruhásoknak és a civilben tevékenykedőknek.

Talán mondani sem kell, hogy a teljes anyagot eddig csupán a beavatottak láthatták, ami már magában véve gyanakvásra ad okot, hiszen egy leendő törvény tartalmát miért nem lehet (nem szabad) a köznép tudomására hozni? Az ugyanis érhető, hogy a rendőrség szolgálati szabályzata titkos, és csak az érintettek, tehát a belügyminisztérium dolgozói ismerhetik, de a teljes népességre kiterjedő előírásnak átláthatónak kellene lennie. Márpedig az előkészítési szakaszban levő jogi aktus, amennyiben a T. Ház jóváhagyólag rábólint, minden egyes polgárt érint. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai szerint ennek általában kellemetlen a hatása. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy egy országban „rendnek kell lennie”, az azonban nem mindegy, hogy a rend fenntartásáért felelős és fizetett személyek hogyan viszonyulnak a törvény alkalmazásához. Még sokan emlékezünk ugyanis arra az időszakra, amikor az utolsó „talpas” rendőr is több volt, mint a polgármester. Harminc évvel ezelőtt igen peckesen jártak-keltek, főleg a vajdasági városokban és településeken, s ha kedvük támadt, még az élő fába is belekötöttek. Óriási volt a hatalmuk. A hatalom pedig mindezt, például Zentán is, megfejelte azzal, hogy napokig ott állomásoztatott néhányat a hírhedt vörös sapkások közül. Már akkor aligha volt kétséges, hogy mindez az egyébként sem rabiátus természetű kisebbségek megfélemlítésére irányult.

A területrablási kísérlettel járó háború lecsengése után némileg enyhültek a körülmények, s a rendőrök is hangnemet változtattak. Az utakon szolgálatot teljesítők udvariasan köszöntek, s egyáltalán emberszámba vették a megállított autósokat. Ennek eredményeként például a sebességkorlátozást figyelmen kívül hagyók túlnyomó többsége nem lamentált a büntetés miatt. Általában bevallották, hogy valóban gyorsan hajtottak. Egyszóval, kezdett kialakulni egy emberi viszony a polgárok és a rendőrség között.

Talán mondani sem kell, hogy a hatalom azonnal lecsapott erre a pozitív változásra, s az általuk megrendelt különféle közvélemény-kutatások által a propaganda fennen hirdette, hogy az ország két legnépszerűbb állami hatalmi intézménye a katonaság és a rendőrség.

Félő azonban, hogy a mostani törvénytervezet hatályba iktatásának a fentebb említett szempontból igen káros következményei lesznek. Azt ugyan mostanság is csak néhány polgár nehezményezi, hogy a rendőrök bárhol parkolhatnak, vezetés közben telefonálnak, s a biztonsági övet sem szokásuk bekötni. Ugyanezekért a szabálysértésekért a közembert megbüntetik.

A téma nem hagyta/hagyja hidegen a szakembereket és az ellenzéket sem. Az egyetlen úgy-ahogy szavahihető lapnak, tehát a belgrádi Danas újságnak nyilatkozók kertelés nélkül kimondták, hogy a törvény nemcsak Szerbia alkotmányát, hanem az egyetemes emberi alapjogokat is sérti, a tervezet legérzékenyebb része ugyanis az a kitétel, hogy ezután a rendőrség bírósági végzés nélkül is végezhet házkutatást, vagy betörhet bárki házába, és nem kell sem magyaráznia, se indokolnia az akció okát.

A belgrádi ügyvédi kamara elnöke szerint jelenleg nincs olyan jogilag rendezett és demokratikus ország a világon, ahol a rendfenntartó szervek ezt megtehetik. Persze, ez alól kivételek a kommunista-bolsevista államok, mint például Oroszország, Kína vagy Észak-Korea.

Ha sarkosítani akarjuk a dolgot, feltehetjük a kérdést: vajon Szerbiában ismét erőre kap az egykori UDB (belbiztonsági hivatal) gyakorlata?

Nem kell túl messzire hátrálni a történelemben, hogy ilyesmire komoly példát találjunk. Az orosz KGB, a keletnémet Stasi, a román Securitate vagy az albán Sigurimi is a saját idejében ius vitae ac necis (élet és halál) ura volt, és jószerivel senkinek, csupán a legfelsőbb „hadúrnak” tartozott felelőséggel.

A tervezet ugyan közvitán van, de ismerve a honi gyakorlatot, ennek lényegében nem sok az értelme, hiszen az illetékes állami szervek csak azért szervezik meg, hogy – a demokrácia látszatát keltve – „neve legyen a gyereknek”.

A dokumentum másik, erősen kifogásolható része szabad kezet ad a belügyminiszternek, hogy indoklás nélkül bárkit és bármikor kirúghat az állásából.

Mindkét előterjesztés számos visszaélésre adhat lehetőséget, s éppen ezért nem kell csodálkozni a reálisan gondolkodók reagálásán.

Danijela Nestorović, a Moramo–Zajedno ellenzéki politikai tömörülés parlamenti képviselője kerek perec kimondta, hogy ez törvény Szerbiában „halálra ítéli” a demokráciát, és nagykapun hozza vissza a diktatúrát, ezzel együtt legalizálja a minden polgár ellenőrzésére szolgáló szoftverek alkalmazását.

Nehéz lenne megjósolni, hogy a tervezet bizonyos idő múlva javaslat formájában a parlament elé kerül-e, tény azonban, hogy nemrégen Aleksandar Vulin akkori belügyminiszter (korábbi védelmi miniszter, jelenleg a titkosszolgálat igazgatója) beterjesztette ezt a törvényt, de az államelnök „megkérte” (megparancsolta neki!), hogy vonja vissza, amit a szolgalelkűségéről közismert politikus azonnal meg is tett. Ha azonban mégis „erőre kap” a törvény, akár orwelli idők következhetnek, amikor gondolatrendőrség fog működni, vagyis Szerbiába visszatér a rendőrállam.

 BOTH Mihály