„A buták mindig erősebbek voltak, mint az okosak” – mondta 1982-ben Kopeczky László (ma már megboldogult) humoristánk a Vékás Jánosnak adott interjúban. Kópénak a túlvilágra üzenem: a helyzet ma is ugyanaz. Sőt: fokozódik!
Belgrádból nézve Szabadka cirill város
A mindenható köztársasági adóhivatal szabadkai tolóablaka előtt sorakozom.
Hatvan év körüli, ágról szakadt kinézetű férfi toporog mellettem, majd megkérdezi:
– Segítene kitölteni ezt az űrlapot? A szociális segélyhez kell… Nem tudok cirillül.
– Írja nyugodtan latin betűkkel, bácsikám.
– De elolvasni sem tudom ezeket a cirill betűket.
Utána elmagyarázza, hogy miért nem tanulta meg a cirill írásmódot sem az iskolában, sem később.
Segítek kitölteni az űrlapot. Latin betűkkel. Csak azért is!
Szabadkán (formailag, törvény szerint) három írásmód a törvényes: a cirill, a magyar és a latin betűs (horvát). A köztársasági intézmények helyi irodái ezt nem tartják tiszteletben. A posta és a villanygazdaság sem. Belgrádban a központjuk. A fogyasztóik nem számítanak. Aki nem tud „cirillül”, az ne akarjon társalogni az állammal, ne akarja elolvasni a számláit, adóvégzéseit.
„Soha sem volt még ilyen jó a vajdasági magyarok sorsa és helyzete!” – mondja az, akinek csupán térkép e táj, s reggel jön, este meg hazamegy Magyarországra.
A pártonkívüli is ember! Talán
Az állami intézményekben még a portási, takarítónői állás is csak úgy „kapható meg”, hogy az illető rendelkezik az uralkodó pártok valamelyikének tagsági könyvecskéjével. (A versenyszférában az alkalmasság számít.)
A kommunista időkben nem volt ennyire párthoz kötött az élet minden részecskéje. A bizalmi helyekre ugyan csak kommunisták kerültek, de a Szakaszervezeti Szövetség, a Szocialista Szövetség és az Ifjúsági Szövetség testületeiben bőven volt „pártmentes” emberke. Sőt! Az állami tulajdonú gyárak, iskolák, egészségügyi intézmények élén is lehettek pártonkívüliek!
Sajátos állapota volt ez a „hagyjuk – ne hagyjuk” taktikának.
Szabadkán történt a hetvenes évek elején. Sokunk barátjáról van szó. Már megboldogult. Tanult ember volt. Művelt, aranyos, okos, simulékony modorú. Olyan, aki a légynek sem tudott volna ártani. Segített, akinek tudott. Több községi testületbe beválasztották, sőt az egyik középiskola igazgatójává nevezték ki. Történt mindez annak ellenére, hogy nem élvezte a hatalom bizalmát! Talán párttag volt, talán nem. Szakmai téren engedték futni – de évekig nem kaphatott útlevelet! A hetvenes évek elején, amikor ez már komoly büntetésnek számított. Az államvédelmi szolgálat gáncsolta. Nem taposták el (mint ma a pártonkívülieket vagy ellenzéki pártok tagjait). Nem tudni, mi volt a vétke. Semmit nem tudtak fölhozni ellene, csupán azért volt gyanús, mert Magyarország követségi kocsija többször is állt a háza előtt.
A hatalom ma még inkább arra épül, hogy aki iránt nincs „politikai bizalom”, az hiába okos és szorgalmas. Azért tartunk ott, ahol. Az alkalmatlan és minél följebb, annál korruptabb vezetők miatt.
Már nem egymással élünk
Élt Koszovón a szocializmus korában egy Živorad Igić nevű ember (1942–2003). Pristinában fejezte be a tanítóképzőt, majd a Bölcsészeti Karon a szerb és jugoszláv irodalom szakot. Politikailag kommunista és később „Milošević embere” volt, de nem ez a lényeg.
Ha már ott élt, ahol sok volt az albán nyelven beszélő: megtanulta a nyelvüket. Albán szerzők irodalmi műveit fordította szerbre.
Úgy bő 40 évvel ezelőtt egy szabadkai értelmiségi fórumon mesélt a koszovói történésekről. Föltettük neki a kérdést:
– A helybeliek mennyire beszélik egymás nyelvét?
– Az idősebb albánok kevésbé, de a fiatalok megtanulják a szerb nyelvet. A szerbek közül főleg azok tudnak albánul, akiknek a munkája ezzel kapcsolatos. Egyébként csupán pár mondatot.
A történet azért jutott eszembe, mert Szabadkán ugyanazt tapasztalom, ami Koszovóban volt. A magyarokban még van is valamennyi hajlandóság a szerbül tanulásra (bár inkább az oktatási kényszernek engedelmeskednek). Még ha nehéz és érthetetlen a tanterv meg a cirill betűk erőltetése…
A Szabadkára mind többen idetelepülő szerbek nem törik magukat. Még azok sem, akik közéleti vezető szerepet kívánnak vagy végeznek ebben a magyar is városban. Az önkormányzati és közvállalati hivatalnokok kétnyelvűsége szintén a múlté!
Törvény tiltja, hogy feltétel legyen, s az elhelyezkedésnél előnyt biztosítson a környezetnyelv ismerete. (Pardon: szerbül természetesen kötelező tudni. Az törvényes.)
Mindenkinek megvan a maga elmélete és magyarázata.
A szerbek azt mondják: „Ovo je Srbija.” (Ez Szerbia.) Mindenki beszéljen szerbül.
A magyarok azt mondják: minek tanuljak szerbül, inkább az angolt szorgalmazom, hiszen úgysem Szerbiában akarok egyetemre járni és élni…
Az emberekben megszűnt az igény és ezáltal a kedv a környezet másik nyelvének tanulására és használatára.
Más idők, más kultúrák vesznek körül bennünket. Csak így nem egymással, hanem egymás mellett élünk. A kézfogások már nem őszinték.
MISKOLCZI József
