Az Alföldön hajóztak a szabadkai egyetemisták – 35 kilométer, örömkönnyek, ölelések és pumpálás

Miközben egymás után érkeznek a videófelvételek arról, ahogyan a nagybecskereki diákok megérkeznek Versecre. Örömkönnyek, ölelések itt is, ott is. Sokszor úgy érzem, nem tudja már jobban feszíteni a mellkasomat az a rengeteg érzés, ami áramlik ilyenkor. Hol is tároltuk eddig a rengeteg szeretet egymás iránt, és miért tör fel ilyen intenzitással most, s vajon mi lesz akkor, ha mindez véget ér? Egy dologban biztos vagyok, semmi sem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. Ahogyan a Ribnikarban történt tömeggyilkosság után, az újvidéki tragédiát követően és a most történő, szinte felfoghatatlan energiák felszabadulását követően sem.

-10 Celsius-fok volt szerdán hajnalban

Fogcsikorgató hideg, –10 Celsius-fok volt szerdán hajnalban, amikor 5 órakor útnak indultak Szabadkáról az egyetemi hallgatók. Tele energiával vágtak neki nemcsak ők, hanem a tanárok, a diákok és az őket támogató polgárok a 35 kilométeres sétának. Kisbosznia–Alsótavankút–Misityevó–Bajmok volt az útvonal.

Két és fél óra gyaloglás után reggel fél nyolcra meg is érkeztek Kisboszniába, ahol már a kora reggeli időpont ellenére is sokan várták őket. Kisbosznia kicsi település, de nagyon támogatja az egyetemistákat, várta őket a transzparens a helyi közösség előtt. Rövid pihenő után fél kilenckor indultak tovább Alsótavankútra, ahol a helyiek előző nap még az útszéli szemetet is összeszedték, csak hogy méltó módon fogadhassák az egyetemi hallgatókat.

Nem fáradtak

„Soha így nem éreztem magam, mint ma. Sokszor elsírnám magam, de csakis az örömtől, amit érzek”, mondja az egyik egyetemi hallgató. S valóban, a séta folyamán több alkalommal is elhangzik: csakis az örömkönnyek jönnek számításba.

Így fogadták őket Alsótavankúton is, örömkönnyekkel. Az egyetemi hallgatókat transzparens várta: A bátorság sétál, Tavankút támogat. A transzparens előtt pedig egy hatalmas pumpa. Több diák is kipróbálta, a pumpálás nem állhat meg, mondták. Óriási ováció kísérte a mintegy kétszáz főből álló tömeget, és a faluba érkezést követően a helyi Matija Gubec Általános Iskolához mentek, amely intézmény egyébként január 30-a óta törvényes sztrájkban áll. Az egész tanári kar sztrájkol, vagyis 30 perces órákkal zajlik az oktatás. Slavko Benčik, az iskola kémiatanára, miután megköszönte a helyieknek és a környékbelieknek a szervezést és a diákok fogadtatását, az egyetemi hallgatókat külön kiemelte.

„A világ jobb kezekben lesz, ebben biztos vagyok, és köszönet nekik ezért”, mondta a tanár az egyetemistáknak.

Ahogy Kisboszniában, úgy Alsótavankúton és Bajmokon is megszólaltak a harangok, amikor az egyetemisták elhaladtak a falu temploma mellett. Bajmokon egyszerre szólt a katolikus templom harangja és a pravoszláv harang is. Ezt külön megköszönték a helyi papoknak.

„A lelkiismeretem hajt”

Dr. Papp Árpád néprajzkutató szinte minden egyetemistamegmozduláson ott van, a sétán is részt vett. Azt mondta, a szíve és a lába mellett a lelkiismerete hajtja.

„A lelkiismeretem, mert úgy gondolom, hogy a jó ügyet így tudom támogatni, a rossznak pedig ellen kell állni. Most az egyetemistatüntetések azok, amelyek a jó ügyet képviselik. Nem is a füttyögéssel, a sípokkal, a jelenlétemmel szolgálom a legjobban az ügyet, egészen addig, amíg az egyetemi hallgatók követeléseit nem teljesítik. Valóban egy törésponthoz érkezett az ország. Érzésem szerint vagy megoldódik az egyre inkább halmozódó probléma, vagy egyre inkább elmérgesedik a helyzet, ami sajnos még nyílt diktatúrába is vezethet”, mondta dr. Papp Árpád.

Én ilyet még nem éltem át

Amikor megkérdezem az Alsótavankútra érkező diákokat fogadókat, hogy érzik magukat, egy 73 éves bácsiból ömleni kezd a szó.

„Pont erről beszélgetünk egymással. Én 73 éves vagyok, társadalmi munkát végeztem egész életemben, sporttal foglalkoztam, de ilyet még nem láttam. Csak legyenek kitartóak. Ezek a fiatalok nagyon bölcsek, és ez az új generáció meg fogja oldani a problémákat”, mondta Antun Prćić.

„Elhoztuk az unokákat. Mi már idősek vagyunk, addig élünk, amíg élünk. De a fiatalok emlékezni fognak ezekre a pillanatokra, napokra, amikor ezek az egyetemisták létrehozták az államot. Ez az első alkalom, hogy valóban a valódi állam megalakul”, mondta a nyugdíjas Marko.

Az egyetemi hallgatókat a helyiek bőségesen megvendégelték, 12 óra 30 perc után nem sokkal pedig újra maguk alá gyűrték az Alföldet, hogy 17 órára Bajmokra érjenek.

Traktorok és egészségügyi szakemberek is kísérték őket

A gyaloglókat önkéntes egészségügyi személyzet és orvosok kísérték, a földművesek traktorral mentek az élen, a rendőrség biztosította a helyszíneket, amerre csak elhaladnak. Az egészségügyi dolgozók három váltásban kísérték az egyetemi hallgatókat. Orvosok, egészségügyi nővérek, sofőrök, amikor értesültek róla, hogy a fiatalok hosszú útra indulnak, rögtön tudták, szeretnének egészségügyi személyzetet biztosítani az út során. Egy autóban kísérték őket végig, de szerencsére kisebb zúzódásokon, izomhúzódáson kívül mást nem kellett ellátniuk.

„Megteszik azt, amit mi elmulasztottunk”

„Libabőrös vagyok”, mondja az egyik bajmoki asszony, aki a kapuban várja az egyetemistákat. Kiemeli, végső ideje a változásnak, a fiatalok most megteszik azt, amit az ő generációjuk elmulasztott.

„Kint voltunk az utcán, amikor Miloševićet kellett elzavarni, kint vagyunk most is”, mondja egy másik helyi férfi.

Közben az egyetemi hallgatók megérkeznek a településre, üdvözlik a bajmokiakat, és az iskola képviselőjének átadják a hatalmas piros szívet, csokoládét, kávét, virágot. Bajmokon sem maradt el a 15 perc csendes megemlékezés az újvidéki áldozatokra, amelyet követően 15 piros lufit engedtek a levegőbe, majd vendégül látták a sétálókat.

A nap végén Szabadkáról több tucat autó és taxitársaság jött Bajmokra 18 órára, hogy az egyetemistasétán részt vevőket hazaszállítsa. Fáradtan, de ölelésekkel és szeretettel feltöltve mentek haza a sétában részt vevők.

„Bajmok szabad”, búcsúztak a nap végén, a helyiek pedig mosolyogva mentek haza. Sok helyen talán ez a legnagyobb ajándék, amit az egyetemi hallgatók „magukkal hoznak”: mosolyt, reményt és szabadságot.

TÓMÓ Margaréta