Sajnos, a közoktatás jelenlegi helyzetén – úgy tűnik – semmiféle reform nem tudna javítani, így kénytelen vagyok megismételni az előző heti cikkből a Leninnek tulajdonított gondolatot: „A reform a megjavíthatatlan megjavítására tett kísérlet…”

Így most arra a kérdésre szeretnék, ha másképpen nem megy, akkor részben választ kapni: Mi az, amit változtatni lehetne/kellene az általános iskolai oktatásban és nevelésben?

Az iskolakötelezettség fogalma

Jelenleg olyan változást szeretnének elérni, hogy az általános iskolai mellett kötelezővé tegyék a középiskolai oktatást és nevelést is. Ebben az esetben mesterséges élettani korlátokat használnak, pl. az általános iskolába a 6,5 éves gyermek íratható, akinek nyolc év alatt kell elsajátítani az iskolai tananyagot. Probléma: mi van az úgynevezett szellemileg vagy mentálisan sérült, valamint a különleges képességű gyermekekkel? Nem lenne célszerűbb, ha az évenként elsajátítandó tananyag lenne a határ, amely elérését a gyermek – függetlenül az iskolaévtől, rövidebb vagy hosszabb idő után – vizsgán bizonyítja?

Az iskolák mint intézmények

Szükség van-e államilag fenntartott intézményekre, amikor a gyermek a tanagyagot elsajátíthatja családi környezetben, magán-, egyházi és más iskolákban, azaz megkérdőjelezhető-a a korlátozott állami monopólium, biztosítható-e az oktatás és nevelés valós pluralizmusa?

Iskolai objektumok

Amennyiben megoldható az oktatás és nevelés valós pluralizmusa, van-e értelme az állam eszközeit modern iskolaépületekbe fektetni? Úgy hiszem, az általános iskolai oktatás és nevelés tananyagát át lehet adni akár családi környezetben, nemcsak élőszóban, hanem civil szervezetek, esetleg egyházi intézmények valódi virtuális eszköztárával (pl. videótelefonos konferenciaprogramok) is. Mindezek esetében csak a gyakorlati tudásanyag átadásához lesznek szükségesek a sportcsarnokok, játszóházak, valódi művelődési házak, termelővállalatok laboratóriumai, mezőgazdasági termelő- és feldolgozó vállalatok gyakorlati oktatásra használható objektumai?

Egy ilyen rendszer pénzelése

Amennyiben a szülők közül bármelyiknek van tanítói vagy tanári képesítése, az általam felvázolt esetben (családi nevelés) az egyik szülő számára biztosítani kellene a teljes munkaidővel való foglalkoztatást és a havi átlagbért, a civil szervezetek, egyházak és más jogi személyek pedig az általuk oktatott gyermekek száma után jogosultak lennének az államilag biztosított fejkvótára. A gyakorlati oktatás esetében pedig a bekapcsolt sportcsarnokok, játszóházak, művelődési házak és egyéb cégek vagy intézmények a munkában részt vevő gyermekek, valamint az ott eltöltött idő függvényében állami dotációban részesülnének.

Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a politikusoknak van egy nagyon érdekes tulajdonságuk, hivatástudattal bírnak, meggyőződésük, hogy az a rendszer, amely őket erre a posztra juttatta, az egyedüli jó, és változtatni nem érdemes, mert abban az esetben, ha mégis megkísérlik, és a változás „nem jön be”, akkor bekövetkezhet a tisztségük elvesztése, ráadásul emiatt még kegyvesztetté is válhatnak. Nagy valószínűséggel a szemük előtt lebeg a titói Jugoszlávia akkori ifjú titánja, Stipe Šuvar példája, aki a hetvenes évek végén megkísérelte átmásolni a Svédországban eredményesen működő általános középiskola modelljét (a közvéleményben úgy maradt meg: 9. és 10. osztály), illetve megszüntetni a gimnáziumokat, mint az elitképzés intézményeit, azonban az eredmény lesújtó lett, pár év múlva vissza is állították az előző rendszert.

Nem hiszem, hogy egyedül emiatt nem következhet be az oktatási rendszer megújítása. Sokkal nagyobb probléma, hogy a világon sehol sem működik eredményesen semmiféle szigorúan központosított rendszer, így a jól működő oktatást sem állami központokból irányítják. Mivel az oktatás nálunk – régebben is, most pedig sokkal fokozottabban – a hatalmon levők állami propagandaeszköze, ettől nagyobb eredményeket csak a közszolgálati médiumokkal tudnak elérni, így kétlem, hogy a közeljövőben változás áll be.

Van a problémának még egy aspektusa. Erre egy olyan példát tudok felhozni, ami velem történt meg a múlt század nyolcvanas éveiben. Egyik tanítványunk sehogyan sem tudott elérni elégségesnél jobb érdemjegyet, ami miatt az édesapja meglátogatott. Sok mindent elmesélt, de az utolsó mondata kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetembe: „…mi minden erőnkkel nyomjuk, de maguk is nyomják, hogy legalább négyeseket kapjon, úgy sem lesz belőle semmi, csak óvónő vagy tanítónő!”

BALLA Lajos