Keressük az egyensúlyt

Az iskolai élet egyik legizgalmasabb, ugyanakkor leginkább ellentmondásos szeletkéjét az osztálykirándulások jelentik. Számos érv szól amellett, hogy a csapatépítés, az élményekkel párhuzamos ismeretszerzés, a kirándulást kísérő izgalmak, a megszokott környezetből való átmeneti kiszakadás okozta váratlan fordulatok és az egymás iránti viszonyok változásai pótolhatatlan elemekkel gazdagítják a résztvevő gyermekek emlékeit (de bátran mondhatni, az őket kísérő felnőttekét is).

Komoly kihívásnak számít, hogyan lehetne mindenkinek megfelelő egyensúlyt találni a mindenkori kirándulások „szentháromságát” képező oktató (edukatív), szabadidős (rekreatív) és szórakoztató tartalmak között.

A mindenható minisztérium (számtalanszor módosított) szabályzata kötelezettségül szabja a fentieket, ám annyi oktatási tartalmat, földrajzi, történelmi, természetrajzi, helytörténeti, néprajzi, környezetvédelmi stb. feladatot előír, hogy azzal eleve fel is rúgja. Ugyanakkor a kirándulások ügyében fő döntéshozónak számító szülői tanácsok inkább a szabadidős, szórakoztató programok irányába tolnák el, és, mondjuk, kolostorlátogatás helyett egészen más élményeket várnak el gyermekeik számára.

A kirándulás drága

A kirándulást szervező és lebonyolító utazási irodák pragmatikus elveket követnek: a már bejáródott partnerekkel és üzletfelekkel igyekeznek kölcsönös megelégedésre együttműködni, így ennek megfelelően állítják össze a programjaikat. Eközben legfőképp a dolog anyagi oldala érdekli őket, hiszen ebből élnek. Ezen a ponton elég keményen szembemennek a megrendelői oldallal – a szülőkkel –, mert kifizetniük viszont nekik kell.

Itt el is jutottunk az általános vélekedésig, hogy a kirándulások drágák.  Már attól függően, melyik oldalról nézzük. A szülők számára mindenképp, a másik oldal viszont folyton arra hivatkozik, hogy – tekintettel a kötelező közbeszerzési eljárásra – olykor a saját érdekeik ellenében alacsony áron kell kalkulálniuk.

A tavasszal, amikor a közbeszerzési eljárások folytak, az egynapos kirándulások ára 3000 és 5000 dinár között mozgott. A legolcsóbbak közeli (legfeljebb 50–60 km-re lévő) úti célokra vonatkoztak, a felső határ ennél magasabb is lehetett.

Többnapos kirándulásokon számos újabb költség merül fel (szállás, teljes ellátás, kötelező orvosi jelenlét), miközben az árak folyton emelkednek.

Mi kerül annyiba?

A fővárosi sajtó nemrégiben attól visszhangzott, hogy egy háromnapos kopaoniki diákkirándulás (két éjszaka teljes ellátással) összesen 25 ezer dinárba kerül, és ebben az összegben nincsenek benne a járulékos költségek (hiszen a poggyászba mindig kell még valami, sőt zsebpénz nélkül sem lehet elindulni).

Az egyik bulvárlap utánajárt, és tételesen felsorolta, hogy (a felejthetetlen Márkus László kabaréjelenetét idézve) „mi kerül ezen a fotelen 7200 forintba?”

Ennek eredményeként „beigazolódni” látszott az előzetes feltételezés, amit egy másik napilap úgy fogalmaz meg, hogy „a kirándulás tulajdonképpen pénzkeresési lehetőség a tanárok számára”. Azaz – legalábbis országos „meggyőződés” szerint – a diákutazások árát a tanárok irreálisan magas napidíja emeli a csillagos egekbe. Šarčević egykori miniszter gyakori, de soha nem bizonyított állítása szerint „az iskolákban eluralkodott korrupció“ egyik fő megvalósulási formája éppen ez.

Mint kiderült, az ominózus tanári napidíj a 25000 dináros végösszeg mintegy 13%-át teszi ki, amin a kísérő tanárok legalább hárman osztoznak. Ugyanennyi a csoportot kísérő orvos napidíja (azt ő egyedül kapja, de ezt senki nem sokallja) és az utazási iroda jutaléka is, amely ezenfelül további jutalékokat kap a szállásadótól, az utasszállító vállalattól és a többi szolgáltatótól).

Az állam kaszál legtöbbet

Általános vélekedések szerint a kirándulásokon mindenki „jól keres“. Ezen belül valaki(k) igen jól, és valaki(k)  éppen megkapják, ha megkapják, a befektetett munkájuk árát. Senki nem mélyed el az elemzésekbe, ugyanakkor mindenki, aki még soha nem végzett hasonló, huszonnégy órás éberséget és felelősséget követelő munkát, a tanári napidíjakat sokallja. Különféle indokokkal. Ezekbe most ne menjünk bele.

Egy dolog viszont mindenki figyelmét elkerüli. Az tudniillik, hogy az egész üzletben, mint megannyi egyébben is, az állam a nyerő, ő keres ugyanis legtöbbet.

Mert például a tanárok oly irigyelt napidíjának kb. egyharmadát adó és járulékok címén bezsebeli. Ez amúgy nem is napidíj (mert azt bizonyos összeghatár felett is csak 10%-os adó terheli), hanem az utazási irodával kötött megbízási szerződés alapján járó díj a kirándulás idején nyújtott szakmai szolgáltatásért. Ilyen az orvos munkája is.

Hasonlóan beszedi az adót, az áfát, a járulékokat és egyebeket minden egyes szolgáltatás után: a szállásadótól, az étkezést biztosítótól, a szállítóvállalattól, a múzeumtól, nemkülönben az utazási irodától. Ha mindent szigorúan és aprólékosan papírra vetnénk, kijönne, hogy a kirándulás árának legalább negyven százalékát valamilyen formában az állam viszi el! (Magától értetődő, és azt most nem is firtatjuk, hogy a kirándulás árát a szülő szintén a már adózott és járulékokkal terhelt nettó béréből fizeti.)

Így a napnál világosabb, miért olyan fontos az államnak, hogy legyenek osztálykirándulások, legyenek többnapos, természetes környezetben tartott oktatási formák (rekreatív tanítás) stb. És miközben folyton szabályozza a kérdéskört, „gátat próbál szabni” valamilyen vélt vagy valós visszaéléseknek, voltaképpen abban érdekelt, hogy lehetőleg minél nagyobb számban vegyenek részt a gyermekek minél több és minél drágább kiránduláson.

Eközben suba alatt akár még afölött is átsiklik, hogy egy-egy helyszínről tömegesen kell idő előtt hazaszállítani a gyermekeket, mert a százfős létszám fölötti csoport mindegyik tagja valamilyen fertőzésben lebetegszik. Legutóbb éppen fővárosiakat kellett hazahozni Sokobanjából gyomorfertőzés miatt.

BERETKA Ferenc