Eléggé megoszlanak a vélemények az államelnök legutóbbi bejelentését illetően, miszerint februárban vagy márciusban a nyugdíjasok mindegyike nem kevesebb, mint húszezer dinár állami segélyt kap.

A hivatalos magyarázat szerint ezzel az „adománnyal” szeretnének segíteni az anyagilag leginkább veszélyeztetettebb helyzetben levő állampolgárokon. Másrészt pedig ily módon igyekeznek elismerni nekik azt az áldozatot, amit négy éven keresztül hoztak, s amivel hozzájárultak az ország pénzügyi szilárdságának megőrzéséhez.

Minden bizonnyal sokan emlékeznek arra az időszakra, amikor a kormány egyetlen tollvonással, természetesen az érintettek beleegyezése nélkül, alkotmány- és törvényellenesen megfosztotta a nyugállományban levőket és az állami alkalmazottakat jogos havi jövedelmük egy nem kevés részétől.

A jogi megfogalmazás szerint, ha valakitől az engedélye nélkül elvesznek értéktárgyat, az rablásnak minősül, és a törvény bünteti. Nos, az emberek szóban forgó két csoportjától a kabinet semmiféle engedélyt nem kért, hanem egyszerűen elvette tőlük, ami őket illette meg. Ebből következik, hogy az említett politikai és hatalmi akció tulajdonképpen… (mi is?)

A legfelsőbb jogi instanciák iránti bizalmatlanságot pedig az csak növelte, hogy a nyugdíjasok érdekszervezete egyenesen az egyébként függetlenek deklarált alkotmánybírósághoz fordult, amely a mai napig nem foglalt érdembeli állást a beadvánnyal kapcsolatban.

Minderről a legújabb nagylelkűség kapcsán az államelnöktől a képviselőház portásáig mindenki mélységesen hallgat. Ők csak azt szajkózzák, hogy az állam lépten-nyomon segíti az öregeket, időnként pedig a többi nagykorú polgárt is.

Ha az éremnek csak ezt az oldalát látjuk, igazat kell adnunk a vezetőinknek. A nyugdíjasok ugyanis már kaptak harminceurónyi dinárt, szeptemberben kell érkeznie az ötven eurónak, novemberben a húsz eurónak, decemberben pedig minden (igen és nem) épkézláb nagykorú újabb húsz euróra számíthat. S ezt fejeli meg a kormány, a pénzügyminisztérium, az államelnök vagy kicsoda februárban vagy márciusban a „horribilis” húszezer dinárral.

Aligha akad e szűkre szabott országban olyan egyén, aki nem látna át a szitán, ugyanis már korábban többen több alkalommal is bejelentették, hogy áprilisban előrehozott választások lesznek. Félő, hogy a jelenlegi hatalmi pártoknak minden szavazatra olyan szükségük lesz, mint egy falat kenyérre. Pedig igazán kár ilyesmi miatt izgulniuk, hiszen a hivatalos ellenzékről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a jelenlegi állapotában és szervezettségében belátható időn belül képes lenne az ország kormányzására.

A fentebb felsorolt (ahogyan a kutyatulajdonosok mondják) „juti falik”, vagyis jutalom falatok forrásáról eddig alig esett szó. A következő évi költségvetést még el sem kezdték készíteni, az államelnök máris „elköltött” belőle 33,5 milliárd dinár, azaz 285 millió eurót. Ennyire rúg ugyanis a nyugdíjasoknak beígért februári vagy márciusi 20 000 dinár.

Ha a legidősebb polgárok korábbi létszámát vesszük alapul, ennél is nagyobb összegre lenne szükség, mert 2019 óta harmincötezerrel csökkent a nyugállományban levők száma. Tehát a természet 700 millió dinárt „megspórolt” a kincstárnak. Szükség is van erre, annak ellenére, hogy Vućič újfent a költségvetési hiány csökkenésével dicsekszik. Azt azonban nem említi, hogy ez a negatív egyenleg azért jött létre, mert egyes minisztériumok nem végezték el a tervezett beruházásokat.

Azt sem kellene szem elől téveszteni, hogy korábban, az első „ajándékozáskor” meglehetősen üres lehetett az eklézsia, mert a „nagylelkűségük” fedezésére külföldön kunyeráltak némi pénzmagot. És az a bizonyos, hogy az erre a célra felvett hitelt egyszer valakinek vissza kell fizetnie. Akkor pedig mi értelme van a nagylelkűségnek?

Van, hogyne lenne!

Mint említettük, közelednek a választások, és be kell mutatni a legnagyobb szavazótábort jelentő nyugdíjasoknak és állami foglalkoztatottaknak, hogy a hatalmi koalíció éjt nappallá téve kizárólag a polgárok érdekében tevékenykedik. Vagyis minden fondorlatos módon rá kell őket venni, hogy a mostaniakra szavazzanak. Ezt pedig legkönnyebben pénzzel, ajándékokkal lehet elérni. Nevezik ezt szavazatvásárlásnak is, de inkább a korrupció szó illik rá legjobban. A Magyar Értelmező Szótár szerint a korrupció „amikor egy (magas rangú) állami hivatalnokot, hatósági személyt vagy gazdasági, politikai döntéshozót ígéretekkel, ajándékokkal, pénzzel, szívességgel megvesztegetnek, lefizetnek jogtalan előnyök érdekében”. Nos, a szavazópolgár nem állami hivatalnok, de mindenképpen a döntéshozók táborához tartozik, tehát az akarata megvásárlása korrupciónak minősíthető. Ehhez azonban két félre van szükség, arra, aki korrumpál, és aki korrumpálható.

Persze, a pénz (szinte) mindenkinek és mindenkor jól jön. Csupán az nem világos, hogy a hatalmiak miért biztosak abban, hogy az aprópénzzel lefizetett polgárok rájuk fognak szavazni, hiszen (remélhetőleg) sok esetben megtörténik, hogy az emberek egy része politikailag absztinenssé vált, és esze ágában sincs az urnához járulni. Ettől azonban marad a tény, hogy a nyerni akarók igyekeznek korrumpálni bennünket.

BOTH Mihály