Az állam erőszakos, a polgárok nemkülönben?

Még el sem múlt rendesen a téli szünidő (emlékeztetőül: a vajdasági diákok kivételével a többiek január 23-án tértek vissza az iskolapadokba), Branko Ružić tanügyminiszter máris feloszlatta azt a népes testületet, amely az iskolai erőszak kezelésére vonatkozó új és hatékony intézkedések kidolgozásával volt megbízva, mert úgy ítélte meg, hogy sikerrel elvégezte a rá bízott feladatokat.

Magunk az új esztendő elején nagyjából számba vettük a bizottság által előterjesztett, jobbára a meglévő intézkedések és eljárások szőr menti módosítására vonatkozó javaslatokat, de különösebben nem mélyedtünk el bennük, ugyanis kivétel nélkül jogszabály-módosításra vonatkoztak. Ehhez pedig még akkor is idő kell, ha nem törvények, hanem alacsonyabb rendű jogszabályok megváltoztatását célozzák.

Nem rejtettük ugyanakkor véka alá, hogy nem igazán érezzük hatékonynak a várható újdonságokat, és meggyőződésünk, hogy igazán érdemi változás mindaddig nehezen várható el az iskolai és kortársi erőszak kezelésében, amíg a társadalom értékrendjében nem történik gyökeres szemléletváltás egyebek mellett az erőszak iránti viszonyulásban is.

Ebben a meggyőződésben nem vagyunk egyedül. Az egyik pedagógusportálon érdekes és tanulságos bejegyzést tett közzé egy (magát Augustus Cornelius álnéven jegyző) kolléga:

„Erőszakos államban élünk, így a gyerekek is erőszakossá válnak! Várhatunk egyáltalán mást? Ha erkölcsösebb emberek fogják vezetni az országot, akkor minden másképp lesz. Ezért nem a gyerekek a hibásak, hanem a felnőttek, akik gerjesztik a rosszat, és azt a normalitás paradigmájaként tárják a nyilvánosság elé. Kezdetben különféle gazságokkal mételyezik a társadalmat, majd azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy törvényekkel, bizottságokkal, képzéssel és egyéb ostobaságokkal meg fogják gyógyítani. Végül ugyanők, a gonosz generátorai, béketeremtőként mutatják be magukat, akik sikeresen megoldanak minden problémát.”

Nem csak „arra lent”…

Nos, alig kezdődött el a második félév, újabb súlyos kortársi-iskolai incidensektől visszhangzott a hazai sajtó. Elsőként a dél-szerbiai Vranje városában volt egy komoly „összecsapás” általános iskolás diákok között, amelyben legalább egy gyermek súlyos sérüléséket szenvedett. Bár az eset nem az iskolában, hanem hazafelé menet, a városban történt, előkészületei állítólag már hónapokkal korábban az iskolában kezdődtek. Az esetet a rendőrség (is) vizsgálja, de mivel fiatalkorúak az elkövetők és az áldozat is, részletesebb információk nem várhatók.

Egyetlen „vajdmagyar” pártunk (tévedésből) Vranjéban is jelentős választási eredményt ért el, ám a pcsinyai közigazgatási kerület székvárosa nemcsak földrajzi, de sok egyéb tekintetben is távol esik Vajdaságtól, az iskolai erőszak azonban szűkebb pátriánkat sem kerüli el, úgyhogy a vranjei esetet követően hasonló hír érkezett a Verbász melletti Kucora településről is. A többségében ruszinok lakta négyezres lélekszámú faluban egy tizenhárom éves (még nem igazán büntethető!) kamaszfiú előbb csak szóban, majd tettleg is bántalmazta a rajztanárnőjét, aki a támadás következtében (a lelkieken túl) testi sérüléseket is szenvedett.

A fiú magatartásával állítólag korábban is komoly gondok voltak.

Az iskola „megtette a szükséges intézkedéseket”, egyebek mellett értesítette a rendőrséget is – nyilatkozta az igazgatónő.

Hogyan tovább?

Az ember ösztönösen azt kérdezné: no, és hogyan tovább? Ezen a ponton bukik el a dolog, ugyanis nemigen van „hogyan tovább”.

Fiatalkorúak esetében végképp, a már csaknem nagykorú, de fiatalkorúként már felelősségre vonható középiskolások esetében sem. És ezen a ponton akaratunk ellenére kénytelenek vagyunk visszakanyarodni a sok port kavart trsteniki székborítós esetre.

Mint kiderült, a tanárnőt székestül földre borító, és azt videóra vevő, majd legott megosztó süvölvényeket – némi miniszteri sugallatra – rövid határidőn belül kicsapták a középiskolából. A gyors, egybehangzó és határozott döntés után azonban már pár nap elteltével világossá vált, hogy nem eszik olyan forrón a kását, olyannyira, hogy a vétkesek, mintha mi sem történt volna, továbbra is vidáman ülnek az iskolapadban a megszokott helyükön. Egyedül a tanárnő nem tért vissza az iskolába, de az is napokon belül várható, hacsak nem sikerül neki „átkönyörögnie” magát egy másik középiskolába.

A közvéleményben – főképp a közösségi oldalakon – pedig egyre érlelődik a gondolat, hogy valaki csak felelős azért, hogy ez így történt. Ki lehet a hibás amiatt, hogy a megérdemeltnek érzett büntetéseket nem lehet végrehajtani?

Mint ismeretes, a vétkes diákok szülei gyermekeik védelmében ügyvédet fogadtak, ő pedig teszi a dolgát, és egyebek mellett eljárási hibákat igyekszik találni. Iskolai ügyekben ezzel a módszerrel szinte garantáltan sikert lehet elérni: az iskolák ellen folytatott jogi ügyek túlnyomó többségét eljárási hibák miatt bukják el az intézmények, és ez rengeteg pénzébe kerül az államnak.

Újabban minden iskolának van ugyan saját jogásza, a fegyelmi és egyéb ügyekre pedig a közigazgatási eljárás szabályai érvényesek, ám – nem ritkán épp a sietség miatt – gyakran hiba csúszik az eljárás menetébe.

Így most sokan a trsteniki iskola igazgatóját igyekeznek felelőssé tenni, amiért nem sikerült érdemben lezárnia a kényes ügyet, de a jelek szerint a kárvallott tanárnő sem fogja megúszni szárazon, a minap ugyanis olyan állítólagos videó jutott az egyik napilap birtokába, amelyen a tanárnő oda nem illő és méltatlan minősítésekkel illeti az egyik diákot, sőt – a többes szám harmadik személye okán – a többieket is. Sőt, mint egy szintén most felbukkant névtelen levélből „kiderülni látszik, korábban sem végezte közmegelégedésre a munkáját”.

El tudom képzelni, hogy a dicsőnek mondott hazai történelem és közösségi emlékezet jól „bevált receptje” szerint ebben az ügyben is a kárvallott válik vétkessé, a valós vétkes(eket)t pedig hőssé avatja a megmételyezett köztudat.

BERETKA Ferenc