Akinek Szerbiában – különösen, ha nagyobb városban – volt szerencséje szocializálódni az elmúlt harminc év során, az bizonyosan került olyan szituációba, hogy el kellett döntenie: részt vegyen-e az épp aktuális tüntetésen, vagy tartsa magát távol tőle. Szerbiában pedig az utóbbi harminc évben szinte kivétel nélkül jelentős tétje volt ennek a döntésnek, hiszen az embert megbélyegezhették miatta, elbocsáthatták a munkahelyéről, letartóztathatták, szétverhették, rálőhettek… – többnyire a részvétele miatt, de adott esetben épp a távolmaradása okán.

Épp a napokban volt a 25 éves évfordulója annak a tüntetésnek, amelyen egyetemistaként magam is részt vettem, és amelyet Vesna Pešić, az akkori ellenzéki összefogás egyik vezetője negyed évszázad távlatából a „fenséges” jelzővel illetett. Magam sem tudnék rá jobb szót. Kristálytiszta volt a kiváltó ok és az elérendő cél: a Milošević-rezsim egészen átlátszó módon meghamisította a helyhatósági választások eredményeit az összes nagyvárosban és mintegy negyven községben, ahol az ellenzék győzött, ezért vonultak utcára az egyetemisták tömegei és külön az ellenzék vezette polgárok, akik a valós eredmények azonnali elismerését követelték. Töretlen volt az energia és a lelkesedés: minden nap több tízezren sétáltunk, és három hideg hónapon át kitartottunk, egészen addig, amíg a célunkat el nem értük. Minden napra jutottak kreatív performanszok, megható jelenetek, felemelő pillanatok. Itt éltem át először a megtestesült közös akarat katartikus élményét.

És a döntés, hogy részt vegyen az ember a tüntetésen, egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen a rendőrség többször is agresszíven lépett fel a tüntetőkkel szemben, a rendszerhez szorosan bekötött vállalatoknál dolgozóknak pedig kifejezetten tiltották a részvételt. Minket, egyetemistákat is értek fenyegetések egyes egyetemi vezetők részéről, hogy az órákról való „lógásnak” meglesz a következménye, de sokunk számára fontosabb volt maga a kaland, a megtapasztalás élménye és persze az igazságtalanság elleni fellépés, így aztán nem sokat törődtünk egyes tanáraink rosszalló megjegyzéseivel sem.

(Legalább zárójelben fontosnak érzem megemlíteni, hogy az újvidéki Magyar Tanszék hallgatójaként lehangoló volt látni, mennyire kevesen csatlakoztak erről a tanszékről diákok, de tanárok is a tiltakozáshoz. Mindössze két tanárunkat láttuk többé-kevésbé rendszeresen velünk vonulni: az egyik Bosnyák István volt, a másik Losoncz Alpár.)

Aztán jött 1999, a NATO-bombázás ideje, amikor a rezsim által forszírozott utcai tiltakozásokon, „híd- és gyárvédéseken” nem részt venni volt veszélyesebb, mert az embert esetleg elvihették „önkéntes” katonának, mint a 90-es évek elején, és még menekülni sem volt hová, hiszen a határokat lezárták a férfiak előtt. Utólag visszagondolva, szerintem nem voltunk normálisak, amikor – nem sokkal Slavko Ćuruvija laptulajdonos kivégzése után – megindítottuk néhány vakmerő társammal azt az internetes magazint, amely fittyet hányt a központilag (Aleksandar Vučić tájékoztatási miniszter által) bevezetett, minden szerbiai médiumra kiterjesztett cenzúrára. Pedig igazán elég lett volna a veszélyből annyit vállalni, hogy nem megyek el („target”-jellel a homlokomon) tüntetni.

2000-ben aztán így is történt: nem menten akciózni az Otporral, és nem voltam ott október 5-én sem Belgrádban a képviselőház megrohamozásakor, amit a mai napig sajnálok. Magamnak hazudnék, ha azt mondanám: objektív okból, hiszen külföldön, a „távoli” Szeged városában éltem, ott voltam (újfent) egyetemista. Az igazság az, hogy kényelemből maradtam távol, és azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy előtte, szeptember 24-én hazajöttem szavazni, vagyis tevőlegesen hozzájárultam a változáshoz. Csak hát Milošević eltávolításához a választás valós eredménye legfeljebb alapot jelentett, de semmiképp sem volt hozzá elég.

A 2000-es évek első évtizede, illetve a haladók hatalomra kerüléséig terjedő időszak viszonylag nyugalmasan telt a tüntetések szempontjából. Politikai fegyverként ugyan próbálkoztak vele a különböző pártok, sőt, volt egy össznemzetiként definiálható meeting is Koszovó függetlenségének kikiáltása után, de ezek többnyire tragikomédiába torkolltak, mint az említett 2008-as is, amikor – a rendőrség asszisztálásával – gyújtogatássá és fosztogatássá fajultak a belgrádi események.

A legnagyobb elvi problémáim a 2017-es, ún. diktatúraellenes tüntetésekkel voltak. Bár érzelmi szempontból megértettem, hogy az államfőválasztás eredménye (Vučić elsöprő győzelme) az utcára vitte az elkeseredett embereket, akikben ekkor tudatosult, hogy hol élnek, és hol fognak élni az elkövetkező minimum öt évben (hacsak nem emigrálnak), de mégiscsak egy egészen egyértelmű eredményt vont kétségbe tiltakozásával a tömeg egy olyan választás után, amelyet egyetlen releváns politikai erő sem bojkottált.

És bár ez a tüntetéssorozat egy idő után elhalt, az emberekben felgyülemlett rengeteg keserűség csak az alkalmat és az apropót kereste, hogy időről időre a felszínre törjön valamilyen formában, különösebben markáns körvonalak, egységes célok és szervezés nélkül. Így volt ez 2018-ban, amikor megindult az 1 az 5 millióból tüntetéssorozat Borko Stefanović összeverése után, vagy 2020-ban az újabb kijárási tilalom bejelentése, majd gyors visszavonása után, és így van ez ezekben a napokban is, amikor elsősorban környezetféltési okok miatt választják sok ezren a tiltakozás utcai formáját.

Azt hiszem, elég sokan vannak olyanok, mint én, akik még nem csatlakoztak a legújabb megmozdulásokhoz, bár szimpatizálnak egyes célokkal, de nem mindenben látnak tisztán, sok bennük a pró és kontra érv, nem biztosak benne, hogy jó társaságba kerülnének, ha beállnának mondjuk a tömegben szintén jelen levő, szélsőjobboldali vagy antivaxer tiltakozók közé, és jelenlétükkel legitimálnának vagy relativizálnának bizonyos ideológiákat vagy álláspontokat. A lázadás persze önmagában is egy fontos aktus, akkor is, ha a kontúrjai elmosódnak, ha csak annyit mond, hogy „ebből elég legyen!”, ugyanakkor nem kínál konkrét perspektívát, azaz nem ad választ a „hogyan tovább?” kérdésére. Viszont – ha fontos is a lázadás, nem elégséges. A tétnek legalább kristálytisztának kell lennie, nem is annyira a részt vevő egyén, mint a társadalmi következmények szempontjából.

PRESSBURGER Csaba