Az ötven évnél idősebbek nagy része még minden bizonnyal emlékszik Slobodan Miloševićnek a rigómezei csata 600. évfordulóján elhangzott beszédére, amely tulajdonképpen szinte leplezetlenül előrevetítette Jugoszlávia véres széthullását. A többi köztársaság elleni hadüzenetként is értelmezhető kirohanás következményeit ismerjük, hiszen alaposan megszenvedtük.
A háború azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, miszerint „minden szerb egy országban”. Mi több a daytoni békeszerződés megkötése után sem múlt el a dominanciára való törekedés, és a századvég két utolsó évében beütött a végleges katasztrófa: a koszovói albánok kikiáltották a volt déli tartomány függetlenségét, amivel gyakorlatilag elvetették a – csak az Isten tudja, meddig tartó – békétlenség és egymásnak feszülés magvát.
Bizonyos szempontból azonban talán még jól is jön Szerbiának ez az állandósult válság, hiszen a gyakorlatilag megtörtént területvesztés esetleg arra sarkallhatja, hogy „valahonnan” pótolja a hiányt. Erre pedig legmegfelelőbb a nemzeti összetételében háromfelé szakadt Bosznia és Hercegovina. Pontosabban a Boszniai Szerb Köztársaság. Erről a jószerivel egyetlen „bővítési” lehetőségről a belgrádi politikai csúcs mélyen hallgat, hiszen semmiképpen sem lenne ildomos felmelegíteni sem a Nagy-Szerbia, sem pedig a Milošević által hangoztatott „minden szerb egy országban” témát, hiszen az elsősorban a nemzetközi téren komoly ellenérzést és következményeket váltana ki. Ez azonban nem zárja ki, hogy más utaljon rá. Erre pedig legjobb alany Milorad Dodik, a húsipari szakmunkásból (magyarul: hentesből) lett politikus. Különösen az utóbbi időben, amikor a befolyása megcsappant, szinte naponta előrukkolt „eredeti” ötletekkel, amelyek csak arra jók, hogy egy rövid ideig rá irányítsák a figyelmet.
Nemrégen például egyszerűen lefitymálta az Európai Uniót, mivel nem volt hajlandó találkozni Kristian Schmiddel, az EU boszniai főképviselőjével. Mi több nem átalotta kijelenteni, hogy ez a kinevezés számára, mint a BiH háromtagú elnökség egyik tagjának semmit sem jelent. Kirohanását azzal is tetézte, hogy – szerinte – Schmid „lažno se predstavlja”, vagyis sokkal kevésbé fontos, mint amilyennek mutatja magát. Ebből eredően igazat kell adni Željko Komšićnak, az elnökség soros elnökének, miszerint a BiH számára hasznosabb, hogy Dodik a fenekén maradt, vagyis nem ment el a bledi csúcstalálkozóra. Annál is inkább, mert Dodik már egy ideje bojkottálja az elnökség üléseit, s ezzel gyakorlatilag befagyasztotta annak tevékenységét. Emiatt a bosnyák tag arra kérte az EU főképviselőjét, hogy váltsa le Dodikot, amit egyébként, a fent említett korlátlan hatalmánál fogva akár meg is tehet. Erre azonban nem kerül(hete)t sor, hiszen egy nemzetközi szintű politikus nem inasiskolában végezte tanulmányait.
Ugyanez a Dodik a közelmúltban az egyik fővárosi lapban meglehetősen alantas szinte úgyszólván nekirontott Žarko Korać egyetemi tanárnak, aki Zoran Đinđić miniszterelnök-helyettese volt, nem számolva azzal, hogy a másik fél sok mindent tud róla, s azt nem is rejti véka alá. Válaszában Korać nyilvánosságra hozta mindazt, amit Dodik szívesen elhallgatott volna. Többek között azt is, hogy amíg nem kezdett politizálni, Belgrádban egy kis butikot vezetett, a közéletbe való belépése után meglehetősen gyors egymásutánban alapított építővállalatokat, háza van Belgrádban és Cipruson (amit nem sok hentes engedhet meg magának).
A látványos meggazdagodásnak azonban ára, pontosabban háttere van. Különösen az utóbbi időben igyekszik a közvéleményt meggyőzni arról, hogy Boszniában a szerbek számára nem lehetséges a horvátokkal és a bosnyákokkal való együttélés, tehát a Bosznia Szerb Köztársaságnak előbb vagy utóbb (de inkább előbb) önállóvá kell válnia. Márpedig ha ez megtörténik, senkinek sem fog felelősséggel tartozni, hogy marad-e egymagában, vagy csatlakozik „valamelyik” államalakulathoz. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik ország jöhet számításba.
Nem tudni, hogy a kirohanásait egyezteti-e hallgatólagos főnökével, de nagyon nehéz volna elképzelni, hogy önkezdeményezésből ilyesmire ragadtathatja magát. Annál is inkább, mert a bledi csúcstalálkozóval kapcsolatban kissé megrovó hangon tette szóvá a Vučić Smiddel való tárgyalását, hiszen – szerinte – erre nem kellett volna sor kerülnie.
Legutóbbi, a boszniai föderációval kapcsolatos nyilatkozata megérdemli, hogy változtatás nélkül közöljük:
„A Szerb Köztársaság az első szakaszban mindent vissza fog vonni és semmisnek tekinteni. Visszavonjuk beleegyezésünket a korábban alkotott megegyezésekre vonatkozóan, ami a katonaságra és a közvetett adókra vonatkozik. Ezt a javaslatot fogom benyújtani az elkövetkező három, négy vagy öt hónapban, s remélem, hogy támogatni fogják. Meg kell alakítanunk a saját katonaságot, ki kell lépnünk a közös fegyveres erőkre vonatkozó elképzelésből. Meg kell tiltanunk a bíróságnak és az ügyészségnek, hogy a Szerb Köztársaság területé tevékenykedjen, az igazságügyet pedig a Szerb Köztársaság hatáskörébe kell helyeznünk.”
Ebből a harcias nyilatkozatából egyértelműen kiderül, hogy a boszniai szerb vezetőség mindenáron el akarja hagyni a három nemzet által létrehozott intézményeket, és minden kétséget kizáróan az önállósulás útjára szándékozik lépni.
Az elmondottakkal kapcsolatban csupán az a kérdés, hogy mit szól mindehhez a Főnök? Ha nem ellenzi kebelbarátja elképzelését és törekvését, nemzetközi téren komoly gondot teremthet magának. Márpedig ha hallgatólagosan nem értene egyet vele, már régen lepisszenthette volna.
Megtörténhet azonban, hogy kiválást és a Szerbiával való majdani egyesülést illetően Dodiknak a faltörő kos szerepét szánták. Ha esetleg rosszra fordulna a dolog, Belgrád mosná a kezeit, a balhét pedig Dodik vinné el.
BOTH Mihály
