Meglehetősen nagy felháborodást keltett a hazai szakmai körökben, amikor kiderült, hogy a jogilag-formailag frissen átszervezett villanygazdaság felügyelő bizottságába Dubravka Đedović energetikai miniszter, mint a közelmúlti közvállalat, újabban részvénytársaság egyetlen tagú közgyűlése három norvég szakembert nevezett ki. Mi több, egyikükből azonnal elnököt csinált!

Miroslav Tomašević, a Szerbiai Villanygazdaság (EPS) nemrég leváltott megbízott vezérigazgatója teljesen szükségtelennek nevezte a tárcavezető ezen lépését, hiszen – szerinte – az országban számos olyan képzettségű és képességű szakember van, akik hibátlanul el tudnák látni a feladatot.

Talán mondani sem kell, hogy más, hozzá hasonló prominens egyének is azonnal felemelték a hangjukat, s ahogyan ez lenni szokott, igyekeztek/igyekeznek politikai síkra terelni a témát. Egyesek ugyanis azt igyekeznek sugallani, hogy az energiaügyi minisztérium, pontosabban a kormány a három norvég szakembernek a villanygazdaság felügyelő bizottságába való bevonással tulajdonképpen a „fű alatti” privatizációra készíti elő a vállalatot. S –szerintük – teszi ezt annak ellenére, hogy az ország vezetésének egyes prominens tagjai a nyilvánosság előtt tett nyilatkozataiban egyértelműen kizárták az EPS magánkézbe történő juttatásának lehetőségét.

Az eseményeket és a hazai gazdaság alakulását figyelemmel kísérők azonban gyanakvóak a témát illetően, hiszen Szerbiának egyre nagyobb költségvetésre van szüksége. Azt már a verebek is tudják és csiripelik, hogy a koszovói szerbek „eltartása” igen komoly összeget emészt fel, ugyanakkor Belgrád már régebben a keblére ölelte a boszniai szerbeket, akikbe különféle „műszaki együttműködés” keretében meglehetősen sok pénz fektet. Kell tehát a pénz, hiszen az áradások óriási károkat okoztak, és Vučićék mindenkinek megígérték, hogy segíteni fognak. Miből?

Mivel az egykori állami vagyont a mindenkori hatalomtartóknak sikerült idejében elkótyavetyélni, napjainkban már csak a villanygazdaság, a vasút és a Szerbia Útjai közvállalatok esetleges eladásával lehet némi pénzhez jutni.

Az összecsengő ellenvélemények közül elsősorban Miroslav Tomašević felháborodása a leginkább érthető, hiszen őt éppen az a norvég tájékoztatta arról, hogy leváltották a vezérigazgatói tisztségéből, aki jelenleg a felügyelő bizottság első embere. Márpedig aki veszít, annak joga van haragudni.

Egyébként a megszólaltatott szakemberek alig leplezett malíciával azt is kifogásolták, hogy a szerbiai erőművek jelentős része szénnel működik, amire Norvégiában alig van példa. Ebből pedig – szerintük – az következik, hogy gyakorlatilag nem is ismerik ezt a termelési technológiát.

Vojislav Vuletić, a gázszolgáltatók egyesületének főtitkára nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a leváltott vezérigazgatónak maradéktalanul igaza van, hiszen Szerbiában igen sok jól képzet, nagy tapasztalattal rendelkező szakember, egyetemi tanár létezik, akik messzemenően jobban ismerik a hazai áramtermelést, mint a norvégek, s ezért semmi sem igazolja a külföldi, számunkra szinte teljesen ismeretlen embereknek egy ilyen stratégiai fontosságú cég vezetői testületébe történő ültetését.

A bírálatok és a(z ön)dicséretek kereszttüzében azonban senki sem beszél a lényegről. Amennyiben ugyanis nekik igazuk van, tehát nem szorulunk külső segítségre, vajon hol voltak mindezek a szaktudásban, vezetői képességekben magasan az ország felett levők, amikor kiderült, hogy a szerbiai villanygazdaság óriási pénzügyi kolonc a költségvetés nyakán? Vajon miért nem jelentkeztek, vállalva mindennemű felelősséget, és vették át a közvállalat irányítását? Pedig lett volna rá idejük, hiszen a cég évtizedek óta vagy veszteséget termel, vagy egyre másra veszi fel a sok millió eurós külföldi hiteleket. A most megszólalók és hőbörgők már gyerekkoruk óta figyelemmel kísérhették a történéseket.

Arról sem beszélnek, hogy a több mint huszonötezer alkalmazott több mint fele teljesen felesleges. Sokan közülük ülnek a meleg vagy hűtött irodájukban, felveszik a pofátlanul nagy fizetésüket, miközben az őket oda „delegáló” pártok ügyeit intézik.

A három norvég miatti felháborodás sarkalatos pontja, hogy a megszólaltatott szakemberek és „szakemberek” igyekeznek politikai síkra terelni a problémát. Szerintük ugyanis nem Tomašević, Grčić vagy a többi levitézlett vezérigazgató a bűnös, hanem a mindenkori miniszter, jelen esetben Dubravka Đedović, korábban pedig Zorana Mihajlović, aki egyébként a kritikusok által glóriázott egyetemi tanárok sorába tartozik.

Persze, az utca emberének valóban fogalma sincs arról, hogy mire megy ki a játék, hiszen amiről hallunk, az olyan, mint a függöny: jó volna tudni, mi van mögötte. Ugyanis semmiképpen sem zárható ki annak lehetősége, hogy az elkövetkező években valóban dobra kerül az EPS, de ebből is csak az állam, pontosabban az éppen aktuális uralkodó nómenklatúra fog profitálni, az elektromos áramot fogyasztók pedig kénytelenek lesznek az eddiginél is még mélyebben a zsebükbe nyúlni, ha ki akarják egyenlíteni a havi számlájukat.

S amíg erre – esetleg – sor kerül, a hazai villamossági és közgazdasági zsenik megnyilvánulásaiból könnyen kiderül(het), hogy csupán a szakmai féltékenység és hiúság beszél belőlük. Azonban az sem zárható ki, hogy ők (is) helyet szerettek volna kapni az EPS igen jól fizető felügyelő bizottságába, s most számukra savanyú a szőlő.

BOTH Mihály